Dictionarium Latino-Hungaricum
Dictionarium Hungarico-Latinum
(Nagyszeben, 1767)

Pápai Páriz Ferenc hatalmas munkásságából majd’ negyven évet töltött el a nagyenyedi kollégium professzoraként. Életében meghatározóak ezek az enyedi évek – ezek alatt, tizenöt év szívós munkával alkotta meg e máig is jelentős szótárat. Legelőször 1708-ban jelent meg, utána pedig több kiadást ért meg. A tudós polihisztor professzor az orvostudomány szakirodalmában is előkelő helyet foglal el, de elmondhatjuk, hogy e szótára majdhogynem a legértékesebb alkotása. E munkájával az irodalomtörténet nagyjai közé került: a magyar nyelv iránt megélénkülő érdeklődés a magyar nyelvű művelődés fejlesztésére irányuló törekvés hívta napvilágra.

A kiadások közül az 1767-es azért jelentős, mert a tudós magyarigeni prédikátor, Bod Péter kiegészítéseivel jelent meg. – Bod Péter a szótárat német megfelelőkkel bővítette, függeléket csatolt hozzá a sajátos magyarországi latin nyelvhasználat szóanyagáról. A szótár e legteljesebb változata a latin szövegekben szokásos rövidítések terjedelmes jegyzékét és az átszámításokat segítő mértéktáblázatokat is tartalmazza. Mind a mai napig egyike legalaposabb és legbőségesebb latin szótárainknak, – így az egyetemi latintanításban és a nagyközönség latin nyelvhasználatában mindmáig pótolhatatlan segédkönyv, amely nagyban befolyásolta irodalmi nyelvünk alakulását.

Elmondhatjuk, hogy Komáromi Csipkés magyar nyelvtana és Tótfalusi helyesírási reformja után talán a legfontosabb alkotás. A Szenczi Molnár Albert által kezdeményezett s a puritánus mozgalom által tovább élesztett nyelvművelő és nyelvészeti törekvések méltó betetőzése lett. Elsősorban a református iskolák igényeit tartotta szem előtt, s ennek irodalmi hagyományaiban gyökerezik. Műve alapjául valóban Szenczi Molnár szótára szolgált, – ami azonban már elavultnak számított. Ezt dolgozta át és bővítette ki az új szükségleteknek megfelelően.

Gyűjtőmunkáját még 1690 körül kezdte el, a régi anyag kibővítéséhez latin–francia, latin–angol és latin–német szótárakat használt. A latin szavak magyar értelmezésének indoklása során különbséget tett köznyelvi és tájszavak között, elárulva, hogy igen határozott fogalmakat alakított ki az irodalmi nyelv mibenlétét illetően. A tájszavak közé sorolta a házi eszközök neveit és a mesterségekben használatos szavakat, amelyek vidékenként különbözőképpen hangzanak. Ezeket természetesen nem állt módjában összegyűjteni. Köznyelvi szavakon a korabeli Erdély társalgási nyelvében és irodalmában használatosakat értette, ide számította a székelység körében élő szavakat is. A székely nyelvet ő nem tartotta tájnyelvnek, hiszen azt a közkeletű felfogást vallotta, hogy a székelyek a magyarokkal azonosított hunok utódai, s így a magyaroknál ősibb lakosai az országnak. Azon szavak mellé, amelyek a magyar nyelvből csaknem kivesztek, s már csak a székelyek körében használatosak, a „régiesen” (antique) megjelölést tette.

Pápai tudatosan gyűjtött, de gazdag szókincse sem volt azonban elegendő, hogy minden latin szónak magyar jelentést adjon. Ezért sok értelmezést magának kellett alkotnia, ami – bevallása szerint is – nem kevés gondot okozott neki.

A művelődéstörténet számára tehát pótolhatatlan értékű; a művelt köz- és irodalmi nyelv, valamint a szakszókincs normájaként rögzült, mind a mai napig népszerű a kutatók körében. Használata elengedhetetlen bármely irodalmi mű, műfaj, tudományterület tanulmányozásához, nyelvtörténeti kutatásokhoz.
Könyvtárunkban is több kiadása található meg.

Megnézem a katalógusban

Amsterdam, 1671

A németországi Fulda városából származó német jezsuita tudós polihisztor, Athanasius Kircher (vagy magyarosan Kircher Atanáz) eleinte a würzburgi egyetemen tanított matematikát, filozófiát, héber és szír nyelveket, majd a harmincéves háború zavargásai elől menekülni kényszerült Avignonba; később pedig a művészet- és tudománykedvelő VIII. Orbán pápa Rómába hívta. Mindezek után s egészen élete végéig a Collegio Romano-ban tanított héber nyelvet és matematikát. Itt talált otthonra s telepedett le véglegesen Rómában, így szellemi öröksége ma is a Vatikánban található.

Egyforma mélységgel írt régészetről, nyelvészetről, fizikáról, csillagászatról s amibe fogott, mindig kellő alapossággal tárta fel. E fénytani-optikai munkájában sok érdekességet láthatunk a kísérletek leírása mellett: többek közt a diavetítő ősét, a camera obscura-t; s a „bűvös lámpa” – a laterna magica egyik korai leírását. Kircher előtt Leon Battista Alberti építette a legelső laterna magica-t, s Leonardo is foglalkozott a kérdéssel, hogy hogyan lehet a fénysugarakat üveglencsével irányítani. Több kisebb próbálkozásnak is lehetünk tanúi a történelem folyamán; Kircher újítása abban állott, hogy művében lerajzolta a vetítőgép szerkezetét is, fényforrást és lencsét is elhelyezve a sötétkamrában.
A könyv szépsége, érdekessége továbbá az, hogy a kísérletek magyarázata mellett finom részletességű rézmetszetekkel szemlélteti az olvasót. A rézmetszetű díszcímlap allegorikus ábrázolása is elég beszédes; szimbolikája tükrözi a kor szemléletét, gondolkodásmódját.

Athanasius Kircher végeredményben több mindent is összegez a fényről: egyrészt sorra vette a hatását minden szempontból, különféle kísérleteken keresztül, valamint átvitt értelemben is szólt a fényről (az értelemről). Vizsgálódásai kiterjedtek az érzékelés szempontjaira és a szellemi értelemben vett fényről alkotott, korabeli véleményekre is. Kortársai szerint különösen e művében tűnik ki mindenre kiterjedő, átfogó tudása. A hazánkban is népszerű, tudós polihisztor hírében álló Kircherrel a magyar jezsuita rendházakból s magyarországi elit soraiból többen is levelezést folytattak, a források, levelek tanúsága szerint többek között Nádasdy Ferenc országbíró, Lippay György esztergomi érsek.

Könyvtárunk gyűjteményében Kircher több műve is megtalálható, rajtuk keresztül egy végtelenül sokszínű tudományos munkásság képe tárulhat elénk.

Megnézem a katalógusban

Descartes élettani munkája valójában az első, emberi élettannal foglalkozó tudományos szakkönyv.

Könyvtárunkban az eredetileg francia nyelven írt mű latin fordítása található meg, amelyet Florentius Shuyl németalföldi orvos és botanikus fordított le. A szerző jóval a megjelenés előtt, 1633-ban írta meg a művet. Ebben az évben kezdődött el Galilei pere s Olaszországban élő jóakarói felhívták a figyelmét, hogy jó lenne kicsit várni a kiadással. Mindennek köszönhetően a latin kiadás először 1662-ben jelent meg (évekkel a szerző halála után), de az 1664-es leydeni kiadás vált igazán ismertté.

Ez az első olyan élettani szakkönyv, amelyben a szerző tisztán, mechanikusan tárja fel az emberi test, s az emberi szervek működéseit. Descartes az elsők között volt, akik William Harvey angol orvos vérkeringési modelljét (a nagy vérkört) megismertette a kutatókkal.

Az élettan, az orvostudomány egyik legjelentősebb felfedezése a vérkeringés megismerése volt. Természetesen ennek voltak előzményei: a XIII. században élt arab tudós Ibn an-Nafis már nagyjából helyesen írja le, s a spanyol orvos Miguel Serveto teológiai könyvében olvasható az első utalás a kisvérkörre.

A „keringés” szót Kelemen pápa udvari orvosa, Andrea Cesalpino nemcsak hogy a mai értelemben használta, de mind a nagy, mind a kisvérkörről jó elképzelései voltak. Mindezek után már csak Harvey és Descartes eredményei hiányoztak, hogy teljesebb legyen a vérkörökről, a vérkeringésről alkotott elképzelés.

Descartes részletes betekintést enged a szív és a vérkeringés működésébe: a mű gazdag rézmetszetes illusztrációi között láthatunk egy különleges, felnyitható lapokkal készült illusztrációt az emberi test e központi szervéről, a szívről is, mely által világosan érthetővé válik számunkra a keringés folyamata.

A szerző mechanikus szemlélete szerint a test legfőbb jellemzője a hő és mozgás, a léleké a gondolat. Az idegek pedig finom csövecskék módjára behálózzák az egész testet, valami „légnemű szubsztanciát vagy szelet” tartalmaznak, „amit a test éltető fludiumának nevezünk”. A test életben tartó principiuma a hő, amit a keringő vér szállít szerte a tagokba és szervekbe. A szívet nem mozgáscentrumnak tartja, hanem hőközpontnak, amelynek az a feladata, hogy az életszellemet a szervezet minden részébe eljuttassa. Descartes úgy véli, hogy az emberi test működése épp oly gépies, mint az állaté, csakhogy az ember rendelkezik két olyan tulajdonsággal, amelyek megkülönböztetik az „állatgép”-től: az egyik a beszéd képessége, a másik a tudatosság. Test és lélek kapcsolata viszont nem egészen egyértelmű: a lélek helyét az agyvelőben (tobozmirigy) jelöli meg, amely „a test többi részénél nagyobb mértékben teszi lehetővé, hogy a lélek funkcióit gyakorolhassa”, s ezt nevezi a lélek székhelyének. Ugyanakkor részletesen elemzi lélek és test kölcsönhatását is.

Az orvos-filozófus Descartes posztumusz műve igazi tudománytörténeti „csemege”.

Megnézem a katalógusban

Comenius: Janua linguarum sive seminarium linguarum et scientiarum omnium, hoc est Compendiosa Latinam, Italicam, Bohemicam et Germanicam linguam una cum scientiarium artiumque omnium fundamentis … comprehensa. Prága, 1716.

„Az iskola valódi célja szerint nem lehet más,
mint az emberiség műhelye s az élet előjátéka,
s itt mindennel foglalkozni kell,
ami az embert emberré teszi.”
(Comenius)

Az itt látható népszerű, világhíres tankönyvet 1628 és 1631 között írta meg a szerzője. Először 1631-ben jelent meg, s egész Európa nagy lelkesedéssel fogadta. A kötet népszerűségét bizonyítja, hogy később több nyelvre – köztük keleti nyelvekre is – lefordították, ami szerzőjének óriási tekintélyt szerzett.

A korai tankönyvek egyik jellemzője, hogy az első kiadásokból nagyon kevés maradt fenn – e tény igaz a „Janua” kiadásaira is. A szerző e művében a tanítás nyelvi módszereit, fontosságát emeli ki. Comeniust Lorántffy Zsuzsanna hívta Sárospatakra, s így a kultúra- és művészetkedvelő fejedelemasszony mindörökre beírta nevét a magyar és európai művelődés történetébe, ugyanis a néhány év (1650–1654), melyet Comenius hazánkban töltött, alapvetően átformálta a hazai kulturális életet.

„Üdvözletünket és kegyünket jelentjük neked a magunk és jeles fiaink nevében. Mi már előtt, föllelkesítve a te neved híre által, melyet magadnak Európa iskolái útján méltóképen szereztél, jóakarattá teltünk el irántad, majd a veled való személyes találkozás és beszélgetés folytán, melynek élvezését a te idejöveteled következtében a kegyes sors nekünk néhány napon keresztül megengedte, még inkább feltámadt bennünk a vágy, hogy veled hosszabb ideig együtt éljünk. Ennek a célja pedig az, hogy nekünk pataki iskolánk reformálásában, amiben az ifjú nemzedék javára és Krisztus anyaszentegyházának üdvére kegyesen és serényen forgolódunk, szent segítségünkre légy, és itt nálunk, a te kitűnő módszerednek, melyet a nemzetek között szétszórva már terjeszteni megkezdettél, teljes rendszerét kidolgozd és előadd. Mivel tudjuk, hogy te, a kortól terhelve szenteled öregségedet a közjóra, nem akarunk téged a poros iskola terhes munkáira elhívni, hanem azt óhajtjuk, hogy a te igazgatásod alatt a mi tudós férfiaink, ennek a mi iskolánknak a jelenlegi és jövendői elöljárói, a rektorok és tanítók abban az óhajtott reformációban, minél előbbre haladjanak és a te utasításod szerint a tanulmányoknak keresett módszere ügyében fáradozva, a csöndes elmének és a jó reménységnek ezzel a törekvésével minél előbb elérhessék. Ha óhajtásunk szerint egy évre azzal a céllal jössz hozzánk, hogy ezeket úgy, amint a kitűnő Idea scholae-ban körvonaloztad, megvalósítjuk, ígérünk és ajánlunk neked tieiddel együtt tisztességes javadalmat, s ha a dolog a terv szerint sikerül, azon fölül még hálás köszönetét…” – írta a fejedelemasszony.

A tankönyveket gyakorlatilag mindennap használták, ezért is fordulhat elő, hogy a „Janua” sárospataki kiadásából már egyetlen sem található meg: a példányok elvesztek, vagy elhasználódtak… A kiadástörténeti kutatások természetesen az átdolgozásokat is számba veszik; az alapkiadásokból pedig kétfélét különböztetnek meg, aszerint, hogyan változott a mű szerkezete, tartalma. Első típusú szövegnek tekinthető az 1631-es lesznói első kiadás, az 1633-ban megjelent gdanski és az 1633-as cseh nyelven megjelent kiadás; második típusú szövegként pedig az 1649-es lesznói, az 1652-es sárospataki s az 1666-os amszterdami kiadást lehet megemlíteni.

Több kiadást maga Comenius gondozott, módosított – ezek között a későbbiek több szempontból is eltérnek pl. az először megjelent lesznóitól. A könyvtár tulajdonában lévő legkorábbi egy 1716-os prágai, amely már több jelentős eltérést mutat: tartalmában, megfogalmazásában egyaránt. A későbbi – még a szerző életében megjelent kiadások esetében – maga Comenius is többször panaszkodott, hogy már egyre kevésbé követi az eredetit, mely „elszakadt a szerzője szemétől” …

Ahhoz, hogy teljesebb képet kapjunk, fontos hozzátennünk, hogy a naponta használatos tankönyveknél alapvetően a szöveghasználat praktikusságát tekintve volt egyfajta szabadság – az alapvető tanítási gyakorlat szerint. Comenius tankönyveivel maradandót alkotott, munkáival generációkat indíthatott el a tudomány útján, az oktatás-nevelés során fontosnak tartva a jól megírt tankönyvek szerepét… – amint azt ő maga ki is emelte:

„Könyvek révén sokan lesznek tudóssá az iskolán kívül is, könyvek nélkül viszont senki nem lesz tudós, még az iskolában sem!”

Megnézem a katalógusban