Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Ábrahám Krisztián pedagógus, a Kör-Te Természetvédelmi Egyesület lelke, a Sugallatok című könyv szerzője az Én vagyok Te, Te Isten vagy című remekművére hívja fel a figyelmet. Egy könyv életre szóló élményt adhat. Sokszor beépül gondolkodásunkba egy-egy idézet. Kisfiúként egyéniségünk részévé válhat hőseink sok jellemvonása – Tarzan, Old Shatterhand és Sherlock Holmes tulajdonságai egyaránt. Nagyon lényeges, hogy milyen gondolatokat, igazságokat teszünk magunkévá, mert a mi életünkben ezek működni fognak, meghatározóvá válhatnak. Jó eséllyel igazolni fogják saját magukat, így számunkra igazak lesznek. Felerősítjük, keressük igazságaink visszaigazolását a világunkban. Ezért lehet meghatározó egy-egy korai olvasmányélmény is. Azok az évek, amikor még nem igazolni akarjuk önmagunkat, a világképünket minden áron, hanem még befogadóak vagyunk, amikor még építjük ezt a később gyakran megkövesedő hitrendszert. A saját hiteid tapasztalatában élsz, mivel a hiteid korlátainak kontextusában teremtesz – írja Story Waters. A többi tény vagy vélemény nem számít; ezek a nevetséges, elítélendő, cáfolandó kategóriába tartoznak. Valójában nem az a kérdés, hogy kinek van igaza. Az számít igazán, hogy szolgál-e bennünket a mi igazságunk. Ha van képed arról, hogy mit szeretnél, akkor képes leszel azt megvalósítani. De nem szolgál bennünket az a hiedelem, hogy „nem jut elegendő mindenkinek”, vagy Virág elvtárs meglátása a Tanú című filmből, miszerint az „élet nem habos torta”. „Racionális” gondolkodású olvasók figyelmébe kvantumfizikai kísérletek eredményeit ajánlom: bizonyították, hogy – „racionálisan” megmagyarázhatatlan módon – a kísérlet lefolyására hatással volt a kísérletet lefolytató személy szándéka. Azaz Murphy törvényeit is valósággá tudjuk tenni – kérdés, hogy jó-e ez nekünk –, de bármi mást is. Story Waters Én vagyok Te, Te Isten vagy című munkájára a Somogyi-könyvtárban bukkantam rá, ahol kereskedelmi forgalomban nehezen fellelhető kötetek is megtalálhatók a polcokon. Azonnal feltűnt a könyv szokatlan nyelvezete. A szerző nem vesztegeti az időt, egyetlen fölösleges mondat nélkül ír. Előszó, bevezető, mellébeszélés nélkül a lényegi üzenetekkel indul a könyv. Sallangok nélkül ragadja meg az önismeretre törekvő gondolkodás lényegét, valódi tartalmát. Story Waters Én vagyok Te, Te Isten vagy című kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Pap Éva író, aki törekvése szerint írásain keresztül a délszláv kultúrát közvetíti a hazai olvasóközönség számára, Márai Sándor Az igazi című regényét ajánlja. Sorolhatnám életem eddigi szakaszait, de ami az olvasáshoz leginkább kötődik és az utóbbi öt évemet meghatározza, az az írás. Tapasztalatszerzéssel és tanulással megtöltött termékeny időszak ez számomra, amely elvezetett negyedik regényemig. Órákig elvarázsoltak a könyvek, ahogy az ágy sarkába ültettek annak idején. Pedig akkor még járni és beszélni sem tudtam. Ezt a belülről jövő késztetést aztán szép lassan megtörték Móra Ferenc után az iskolai kötelező olvasmányok, amit ma már biztosan tudok, hogy nem megfelelő életkorban és helyzetben jöttek. Nagy részüket nem is voltam képes végig olvasni. Felnőttként tanultam meg, hogyan válasszak számomra megfelelő olvasnivalót. Ma már gőzerővel igyekszem bepótolni a kimaradt magyar és külföldi klasszikusokat, kortárs alkotásokat, amelyek amellett, hogy élményt adnak, közülük többen inspirálnak is a későbbi alkotói folyamatokban. Egyik ilyen számomra Márai Sándor. Az igazi című regényében van egy férfi és egy nő. A férfi elveszi feleségül a nőt, aki hozzávaló. Teljesen hétköznapinak tűnő házasélet, de valami még sincs rendben. Van egy harmadik. Mert mindig van egy harmadik. Gondolhatod, hogy nincs, de mi van, ha mégis… Két szemszöget látunk. Vallomásokat, amelyek fájdalmasak, őszinték, kegyetlenek, és új megvilágításban láttatják a témát: a nő és férfi örök küzdelmét, egymásra találását és elválását. A találkozások és elválások alakítják a szereplők sorsát, de – és ez is Márai sajátossága – hogy mindig valami ellentétes irányban, mint amit várnánk. Mégis mindig hitelesen emberi cselekvések és történések bilincselik le az olvasót. Márai sebészi precizitással megjeleníti az emberi lélek legapróbb rezdüléseit, ennek a folyamatnak az analitikus jellege, ahogy feltérképezi a jellemeket, illetve az egymáshoz való viszonyuk mélyén levő folyamatokat, annak motivációit. „Márai nem igazságot szolgáltat (egyáltalán lehet?), csupán ott a nyitott-megválaszolt kérdés mindannyiunk feje fölött: mi is a mozgatórúgó? Van-e különbség abban, ahogy a férfi tekint a nőre, mint fordítva? Vagy vannak szerelmen felüli motivációk is?” – olvashatjuk a Helikon Kiadó legújabb kiadásának ajánlójában. „Létezik-e az igazi? …nincsen igazi… Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk.” (Márai Sándor) Ez az, ami miatt véleményem szerint érdemes olvasni. Márai Sándor Az igazi című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Nagy Dóra televíziós szerkesztő-riporter R. F. Kuang Sárga című könyvét ajánlja. Az olvasással való kapcsolatom óvodás koromig vezethető vissza. Folyamatosan nyaggattam a családtagjaimat, mutassák meg, hogyan kell leírni különféle szavakat, neveket. Egyszer az óvoda öltözőjében üldögélve kiszúrtam egy vizuális kultúrával kapcsolatos plakátot. A már begyakorolt, családtagjaim segítségével leírt, ismerős szavak betűit összerakosgatva kissé döcögősen, de hangosan és büszkén felolvastam anyukámnak, hogy mi van a poszterre írva. Nem hitt nekem, azt gondolta, valaki elmondta, hogy mi áll rajta. Ezért karon ragadott, hazavitt, otthon pedig a kezembe adott egy mesekönyvet, hogy olvassak neki. Én pedig olvastam, s azóta meg sem állok. Kiskoromban mindig az utolsó oldalra lapoztam, hogy előre elolvassam, mi lesz a történet vége. Ezt a fajta kíváncsiságomat vagy rossz szokásomat – nézőpont kérdése – azóta sem nőttem ki. Jobb esetben az előzetes információk hiánya miatt nem értem, hogy mi történik a végén. Rosszabb esetben meg egy romantikus regényről van szó, ami rendszerint happy enddel végződik, és lelövöm magamnak az amúgy is előre sejthető poént. De azért mindig biztosra megyek. Mostanában kedvfüggő, hogy éppen milyen zsánerhez van kedvem. Ám a könyv, amit legutóbb olvastam, azaz R. F. Kuangtól a Sárga, nagy hatással volt rám. Ezúttal nem ment gördülékenyen az olvasás, mert mindig meg kellett állnom elgondolkodni, megemészteni a szavakat. Hátborzongatóan őszinte könyv a Sárga. Belelátunk a főszereplő fejébe, a legőszintébb gondolataiba, amik úgy ömlenek a papírra, mintha valóban egy ember agyában, cenzúrázatlanul játszódnának le. Csupasz, nyers, meg sem rágott, csak odaköpött szavak, amik irigységben, önzésben, önsajnálatban és rosszindulatban tocsognak. Nem egy kifejezetten szimpatikus főszereplőről van szó, ám a történet előrehaladtával óhatatlanul is elkezdtem együttérezni vele, attól függetlenül, hogy nem értettem egyet a döntésével. Hiszen addig meséli be önmagának is a mentségeit, hogy már az olvasó is elkezdi felmenteni és sajnálni őt. A történet úgy indul, hogy az írónő főhősünk ellopja halott író barátjának kéziratát, és azt sajátjaként adja ki. Kicsit csinosítgat rajta, magáévá formálja, aztán a kiadott könyvvel együtt megérkezik a várva várt, elsöprő siker, hírnév, pénz. És a gyűlölködők, akik elkezdik sejteni a titkát. Ajánlom mindenkinek, aki készen áll egy őszinte, szókimondó belső monológokkal, moralizálással és könyörtelen, lemeztelenített valósággal teli könyvre. R. F. Kuang Sárga című kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Kulcsár Marianna, a Somogyi-könyvtár Gyermekkönyvtárának közelmúltban nyugállományba vonult vezetője Fülöp Valentina Túl sokat álmodtam című kötetét ajánlja. Gyerekkoromban a szüleim nagyon fontosnak tartották, hogy sok könyv vegyen körül bennünket, mindig legyen mire támaszkodni, miből választani. Amikor már tudtam olvasni, a mesék voltak a kedvenceim: a Grimm testvérek gyűjteménye, Világszép népmesék. Ez a meseszeretet gyermekkönyvtárosként is folytatódott, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy átadjam, továbbadjam ezeket a régi történeteket, de a mai napig bármikor szívesen olvasok meséket, és ugyanúgy magával ragad, beszippant, felemel. Szívesen olvastam a korabeli Pöttyös könyveket, indiános történeteket is. Középiskolás koromból emlékszem egy vidám jelenetre: éppen Sienkiewicz Quo vadis című regényét olvastam otthon. Tanóra alatt jutott eszembe megkérdezni a padtársamat, tudja-e, mit jelent ez a szó. Nyilván nem tudta, de a kamasz lányokra jellemző módon nevetőgörcsbe fulladt a párbeszéd, és lebuktunk a tanár előtt. Szerencsére éppen történelemóra volt, a tanár úr is olvasta már a könyvet, nem vette zokon, és ezért megbocsátást nyertünk. Felnőttként elementáris erővel hatott rám Wass Albert A funtineli boszorkány című regénye, amelyben a tragikus sorsok, emberi életek és a gyönyörű, ugyanakkor zord természet csodálatos módon kapcsolódik össze. A munkám során rengeteg könyvvel voltam körülvéve, ezért sokféleképpen választottam magamnak olvasnivalót: az írója miatt, megtetszett a címe, az illusztrációja, kívánatossá tette a borítója, kollégák hívták fel rá a figyelmemet, díjat kapott… Azzal a regénnyel, amit most ajánlani szeretnék, egyik sem esett meg. Maga a szerző, írói álnevén Fülöp Valentina adta a közelmúltban nekem ajándékba: Túl sokat álmodtam. Nagy kíváncsisággal és érdeklődéssel fogtam az olvasáshoz, mert az író magánéletében ügyvédként dolgozik, regényeiben valódi élethelyzeteket, szituációkat jelenít meg az irodalom eszközeivel fiktív környezetben, általa kitalált szereplőkkel, ugyanakkor tudatosan épít be jogi eseteket, fejt ki részletesebben jogi helyzeteket. Nem csalódtam. Nekem tetszett a regény felépítése, ahogy egyre mélyebben részesei lehetünk egy család életének, elsősorban az apa szemszögéből. Szintén az ő szemszögéből ismerjük meg álmainak átvitt és konkrét tartalmát is, melyen keresztül a feleségével közös múltjuk bontakozik ki a szemünk előtt. Vajon sikerül-e neki a saját és gyermekei jövőjét kézbe venni, érdekeiket érvényre juttatni? Fülöp Valentina a különböző lelkiállapotok érzékletes, lírai megjelenítője, ezáltal tudja az olvasót szinte fizikai értelemben is magával ragadni, az átélést fokozni: „Egy darabka letört lelkem morzsolódó textúrájából, beleolvadva a végtelenbe.” Nem tudhatjuk előre, mit hoz a sors, nem mindig rajtunk múlik, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenünk, de rajtunk múlik, hogy mit teszünk ebben a helyzetben azért, hogy méltósággal, ember voltunk megőrzésével legyünk úrrá rajta. Fülöp Valentina Túl sokat álmodtam című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Kiss Norbert teológus, egyháztörténész Bene Zoltán Igazak című kötetét ajánlja. Vendégeket fogadva sokszor megjegyzik az érkezők: „Milyen jó, hogy ennyi könyvetek van!” Örömmel tölt el ezt hallani. Ahogy Bene Zoltán József Attila-díjas író fogalmazott egy vele készült interjúban, talán én is úgy tudom a legjobban megragadni azt a gondolatot, hogy mit is jelent az olvasás az én életemben. „Nem egy hobbit, hanem egy életformát.” Nem tudom elképzelni a mindennapjaimat könyvek és olvasás nélkül. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy mindennap szépirodalom kerül a kezembe. Van, hogy hosszabb ideig szaklapokat, cikkeket, tanulmányokat olvasgatok. Sokszor többet is párhuzamosan. És ha szépirodalmat tudok mindemellett olvasni, az pedig egy pluszöröm. Az olvasás már gyerekkoromban a mindennapok részévé vált, látva édesapámat olvasni az étkezőasztalnál, lapozgatva a nagyszülők könyvtárát, vagy hallgatva a gyermekkönyvek történeteit.  Hogy mit is szeretek olvasni? Egy főiskolai előadás alkalmával egyháztörténelmet hallgatva ragadott meg az a mai napig is számomra meghatározó gondolat, hogy milyen jó volna, ha a mindennapjaink környezetét, annak történelmét ismernénk. Ha valaki hozzánk érkezik látogatóba, mi tudjunk neki mesélni. Így nagyon is szeretem azokat a regényeket, kisregényeket és novellákat, melyek a környezetemben, városomban játszódnak. A történelmi regényeket, melyek képesek arra, hogy a megismert történelmünket színekkel, érzelmekkel, párbeszédekkel gazdagítsák. Az elmúlt bő tíz évem meghatározó írójává vált Bene Zoltán. A Szegeden vagy környékén (is) játszódó Farkascseresznye, Hollók gyomra, Áramszünet vagy Isten, ítélet egytől egyig meghatározó olvasmányaim közé tartozik. Így izgalommal vártam a 2023-ban megjelent új regényét, az Igazakat. Az Igazak már felépítésében és szerkezetében is szenzációs. Egy család három generációja. Az ő történeteik, küzdelmeik, döntéseik elevenednek meg a XIX., XX. és XXI. századi Szeged utcáin. Három korszak, három „korszakhatár”. Három távoli, mégis sokszor oly közeli élethelyzet. Akár mi is lehetnénk Igaz Gergely, Igaz Gerő vagy Igaz Gergő helyében. Az Igazak lapjait olvasva akkor sétálhatunk Szeged utcáin, amikor a vasút még csak álom volt, amikor Pestre utazni csupán küzdelmekkel és találkozásokkal teli hetek alatt volt lehetséges, amikor Szeged francia megszállásának napjai zajlottak, és egy bűnügy szövevényes szálai szőtték át a szegedi mindennapokat, vagy amikor már egy régi Opel motorjának felzúgása is örömet tudott okozni.  Bene Zoltán Igazak című kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Karajkó-Németh Marietta, a Szeged Televízió szerkesztő-riportere Karikó Katalin Áttörések című önéletrajzi kötetét ajánlja. Tavaly őszi látogatásakor volt szerencsém interjút készíteni a Nobel-díjas kutató asszonnyal, Karikó Katalinnal. Egy ilyen „nagy emberrel” történő beszélgetés előtt természetes, hogy a szokottnál is jobban izgul a riporter. Karikó Katalinnál azonban felesleges volt minden izgalom. Olyan természetességgel válaszolt a sajtó kérdéseire, mintha ezerszer látott barátairól lenne szó. Nem voltak határok köztünk, csak ült és beszélt, a maga nyugalmával, természetességével. Arra bátorított, hogy csináljon az ember bármit, azt teljes lelkesedéssel és elhivatottsággal tegye, csak az vihet sikerhez. Találkozásunkat követően olvastam el Áttörések című önéletrajzi kötetét, amely alázatra, szorgalomra és tanulni vágyásra ösztönöz. Bár bevallom, mióta a kisfiam megszületett, jóval kevesebb könyvet fogyasztok, vagy legalábbis nem csupán azt, amit én szeretnék, és az is az igazsághoz tartozik, hogy lassabban haladok egy-egy művel, de az Áttörésekre minden este szántam húsz percet. A férjem csak mosolygott, hogy percenként megállok egy hümmögésre. „Ez is milyen érdekes!” „Micsoda igazság!”  A gondosan felépített életrajzi írás, akár egy napló, olyan részletesen emlékezik vissza gyerekkora történéseire, tanáraira, az egyetemi órák hangulatára, Kisújszállás és Szeged, majd Philadelphia minden szegletére. A természet szeretete, a mérhetetlen kíváncsisága, hogy mindent tudni akart a környező világról – példaértékű és elképesztő. Ahogy az is, hogy a tudományban és a sikeres szakmai életútban nem számít a pénz, sem az, honnan jöttél: csak a tudás, a tudni vágyás, az akarat, amellyel bebizonyítod magadnak és a világnak, hogy szerény körülmények közül is ki lehet törni. Csak hinni kell magadban, és abban, amiért nap mint nap dolgozol. Az Áttörések lényege épp ez: ha hiszel benne, hogy képes vagy rá, nagy dolgokat vihetsz véghez! Találkozásom Karikó Katalinnal személyesen és a könyvön keresztül összeért: az az alázat, az a jó értelemben vett nemes egyszerűség csak nagyon kevesekre jellemző. Ahogy az is, hogy micsoda szerepe van sikerében a férjének is, hisz nem kis hátországot biztosított a mindennapok menedzselésével családjukban. Hogy miért ragadott magával annyira a Nobel-díjas kutatónő önéletrajzi műve? Talán azért, mert következő soraiban magamra ismertem: „Ha van szuperképességem, az mindig is ez volt: az akarat, az igyekezet és a kitartás: keményen és módszeresen dolgoztam, és nem hagytam abba.” Azt hiszem, legyen az ember kutató, újságíró, színész, tanár, ápoló, munkájában ez kell, hogy legyen a titok nyitja. Karikó Katalin Áttörések című önéletrajzi kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Nyilas Péter, a könyvtár és a Délmagyarország napilap egykori munkatársa Gyenes Kálmán fotóművész albumainak lapozgatására biztatja az érdeklődőket. Félrebillent kalapja felé nyúló, derűs atyafi néz a fényképezőgép lencséjébe Gyenes Kálmán Erdély – „Szép föld” című fotóalbumának borítóján. Gyimesben járunk, az odavalósi ember ökörvontatású, hosszúderekú szekeréről szállt le, üdvözölni az anyaországból jövőt. A képeket erdélyi költők versei kísérik. Gyenes Kálmán fotóművész (1941–2016) Kövegyen született. 1972 óta szerepelt képeivel kiállításokon. Dolgozott a Délép fotósaként, külső munkatársként a Csongrád Megyei Hírlapnál, aztán 1991-től a Délmagyarországnál, ahol megkapta a legjobb munkatársnak odaítélt aranygyűrűt. Képeit számos hazai és nemzetközi kiállításon díjazták. Horváth Dezső kollégájával, aki a csángók tájnyelvének elemzéséből írta egyetemi szakdolgozatát, bejárták a népcsoport lakta erdélyi vidékeket. Az utazás nyomán született a Mivé lettél, csángómagyar? című, fényképekkel illusztrált riportkönyv. Újságfotóiból Fekete-fehér címmel jelent meg válogatás. A kötetet lapozgatva rácsodálkozunk, milyen kivételes ütemérzékkel fotózott sporteseményeket. Pillanatok, amelyeket még a jelenlévők is talán, ha villanásnyira láthattak, vagy még annyira sem: amint a labda már úton van, de még nem vágódott a kapuba, vagy a vetődő röplabdajátékos karja fölött „áll” a levegőben; ázott futballpályán becsúszó játékost felhőbe borító vízcsöppeket, krosszversenyen röppenő motorkerékpárokat, falusi tekepályán elgurított golyó után néző, fél lábát még a mozdulat lendületével emelő kalapos-kockásinges embert. Bakos András „Kálmán világgá ment” című írásával búcsúzott tőle a Délmagyarországban: „Azt hiszem, csak akkor nyomta meg a gépen a gombot, amikor már otthon érezte magát, bárhová is csöppent a világban. Erdélyben ez sokkal könnyebben ment neki, ahogy mondta, mintha a gyerekkorába utazna vissza. Haza pedig néha szeretett úgy érkezni, mint egy idegen. (…) Nemrég azt mondta róla egy fiatalabb fotóriporter kolléga, hogy »kiváló a kukkerja«, vagyis jó a szeme. Biztosan így van, ha egy szakmabeli mondja. Én csak azt tudtam, hogy jó a szíve.” Egykori kollégájaként, éppen ilyennek ismertem. Gyenes Kálmán képeiről a világot szeretettel szemlélő fotós szelíd mosolya sugárzik vissza ránk. Az írásban említett kötetek a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhetők.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szekeres Sándor Gábor, a szőregi Tömörkény István Művelődési Ház vezetője Anna Jürgen Az irokézek fia című regényét ajánlja. Számomra az olvasás olyan, mint a lélegzetvétel, az életem szerves része. Nélküle csak partra vetett halként vergődnék, lelkem pedig sorvadásnak indulna. Úgy vélem, az univerzum legnagyobb ajándéka a betűk megalkotása volt, és a betűkből létrehozott milliárdnyi papírszagú birodalom, aminek annyi császára van, ahány olvasó a Földön. Kutatva az emlékeim között, azt hiszem az első komolyabb regény, aminek császára lehettem, Cooper Vadölője volt, ami annyira megfertőzte elmémet, hogy egymás után olvastam el a sorozat többi részét is.  Mohikán akartam lenni, harcolni a franciák ellen, meg az irokézek ellen, azt akartam, hogy egy igazság legyen a Földön, amit úgy neveznek, hogy Vadölő, Sólyomszem, Hosszú Puska, Nyomkereső, Bőrharisnya. Aztán egy nap kezembe került egy másfajta indiánkönyv, ami inkább szólt az indiánok békés életéről, mint a harci díszbe öltözött hősökről. Rájöttem, hogy az irokézek egyáltalán nem olyan gonoszak, mint a Cooper könyvek oldalain. Rájöttem, nem Vadölő az eszményi hős, hanem az indiánok élete vetekszik a hősi eszménnyel.  Úgy gondolom, hogyha valaki ma olvasná el Anna Jürgentől az először 1950-ben kiadott Az irokézek fia című könyvet, és megpróbálná olyan szellemiséggel élni életét, ahogyan a történet indiánjai tették, az emberiség újra aranykorát élné. Nem kellene aggódni a hatalmi harcok és háborúskodások miatt, nem kellene aggódni a világ széthullása miatt, nem kellene aggódni a Föld pusztulása miatt. Talán negyedik osztályos lehettem, amikor a Somogyi-könyvtár gyerekkönyvtárában levettem a polcról életem meghatározó regényét, ami után összegyúrtam magamban Cooper szuperhősét az indiánok szuperszellemiségével, és lett belőlem az a hős, aki minden rossztól megmenteni a világot, ha akarja a világ, ha nem. Persze aggodalomra semmi ok, felnőtt koromra amolyan hétköznapi hőssé szelídültem, legalábbis néha ezt látom a gyerekeim tekintetében, ami jólesik, de a világ megmentéséről a könyvnek köszönhetően, azóta sem mondtam le.  Anna Jürgen Az irokézek fia című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a zenész, hangmérnök Németh Sándor Holden Rose (Kovács Attila) Azonosított repülő tárgy című kötetét ajánlja. Mivel még kicsik a gyerkőceim, fontosnak találom, hogy esténként együtt olvassunk. Igazából nem esik nehezemre, én is nagyon élvezem, amikor előkerülnek a mesék, és felolvasóként közreműködök az altatásban. Jó érzés megformálni a karaktereket, más hangszíneket társítani az egyes szereplőkhöz. Korábban a munkámból adódóan számos hangoskönyvet vettem fel, így sok színésztől akaratlanul is eltanulhattam, hogyan formálják hangban a karaktereket. Ezek az esték egy kicsit színházi előadások is, amit nagyon élveznek a gyerekek. A hangmérnöki munkák mellett a 7mérföldes együttessel írok dalokat a gyerekeknek, és nem áll messze tőlem a gyermekvers és -irodalom. Rajongok a sci-fiért is, így nagyon megszerettem Holden Rose (Kovács Attila) Azonosított repülő tárgy című ifjúsági regényét. Már több művét olvastuk, és elmondhatom, hogy az olvasmányos, kellemesen „libabőrös” történetek remek szórakozást kínálnak az ártatlan borzongásra és örömteli kikapcsolódásra vágyó gyerekeknek. Nem csoda, hogy nemcsak a gyerekek, de én is rajongójává váltam a Lapozz és parázz könyvsorozatnak. Az Azonosított repülő tárgy című kötetben egy orbitális jármű jelenik meg az égbolton. Semmi jelzést nem ad, csak némán lebeg a felhők között. Egy ideig mutatja magát, de semmi reakciót nem ad a kapcsolatfelvételre, majd pár óra múlva kámforrá válik, nagy riadalmat okozva ezzel Farango lakosainak. Innentől kezdve az egész világ figyelme Farango felé irányul, és záporoznak a kérdések, hogy milyen célból érkeztek? Ellenségesek? Kik lehetnek az ufóban? Ezek vajon felderítők, és utánuk következik az invázió? A történet főszereplője Lester Hall, aki egy szerény, introvertált fiú. Teljesen szürke egérként éli az életét, nem egy tipikus hősalkat, a sors mégis őt bízza meg a rejtélyes események felderítésével. Az osztálytársai és tanárai sorban produkálják a vírusos megbetegedés tüneteit, majd a gyógyulás után olyan nagymértékű személyiségváltozáson mennek keresztül, mintha nem is ők lennének. Idegenek kerülnek bele az emberi testekbe, ami már az invázió fondorlatos részét képezi. Lester ráeszmél, hogy mi folyik a háttérben, és azzal szembesül, hogy senkiben sem bízhat, hiszen bárkiben lehet idegen entitás. A könyv izgalmas sci-fi kalandregény a 10–12 éves korosztálynak, de én bepróbálkoztam a 7 éves gyerkőcömnél is, nem kicsi sikerrel. A 11 éves fiam és a 7 éves fiam is tátott szájjal hallgatta az Azonosított repülő tárgyat, és lefekvéskor csak annyi volt a kérésük, hogy még egy fejezetet olvassunk el… Holden Rose (Kovács Attila) Azonosított repülő tárgy című ifjúsági regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a könyves gasztroblogger, irodalmi estek szervezője, Kovács Annabella Khaled Hosseini kötetét ajánlja. Harry Potter-korosztály vagyok, azaz J. K. Rowling varázslatos világa szerettette meg velem az olvasást, és bizony vártam a levelet a Roxfortból. Most, húsz évvel később azt várom, hogy a lányaimmal együtt olvashassam el újra a varázslótanoncok kalandos életét, de addig is az olvasás iránti szeretetemet próbálom rájuk ragasztani – és ajánlók írásával másokra is. A jogi szakmában eltöltött évek alatt ráébredtem, hogy a könyvek és sütés iránti elköteleződésem nem csupán múló hóbort, és ezt a kettőt egy blog, és egy könyvklub formájában ötvözöm. Most egy régebben olvasott könyvet ajánlok, amely a mai napig nagy hatással van rám. Írója Khaled Hosseini afgán származású, amerikai író, akinek a történeteiben erősen megjelenik az arab társadalom kritikája. Khaled Hosseini Egyezer tündöklő nap című könyvét ajánlom. Ebben a történetben két nő sorsát, Marjam és Leila barátságát ismerhetjük meg a 80-as évek tálibok és terrorizmus uralta Afganisztán fővárosában, Kabulban. Csodálatos történet a női akaraterőről, a reményről, a szerelemről, a legcudarabb időkből. Marjam és Leila különböző társadalmi helyzetből kerülnek ugyanabba a háztartásba, majd a szeretetbe és a reménybe kapaszkodva próbálják túlélni a tálibok rémuralmát. A történet valósághűen betekintést ad a történelmi Afganisztán mindennapi életébe, és habár a történet fikció, akár igaz is lehetne. A női karakterek erősek, szerethetőek, és együtt szurkolunk nekik egy boldog befejezés reményében. Kegyetlenül szép történet. Khaled Hosseini, a világ legismertebb afgán származású írója 1965-ben Kabulban született. Középosztálybeli körülmények között nőtt fel, és ötéves volt, amikor édesapja diplomáciai kiküldetése miatt Iránba, tizenegy éves, amikor Franciaországba költöztek. A politikai helyzet Afganisztánban egyre ingatagabb lett, a szovjet intervenció után nem sokkal pedig a család politikai menedékkérelmet nyújtott be az Egyesült Államokban. Végül Kaliforniában telepedtek le. Hosseini 15 éves volt ekkor, nem beszélt angolul, és a váltást egyfajta kulturális sokként élte meg. Khaled Hosseini 2003-ban robbant be a Papírsárkányok című regényével, és azóta bármit ír, annak bérelt helye van a New York Times sikerlistáján. Khaled Hosseini Egyezer tündöklő nap című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Sztáry Erika, az SZTE Füvészkert rendezvényszervezője, a Dömötör-díj egyik alapítója Grecsó Krisztián Lányos apa című kötetét ajánlja. Nem tudom, mikor és melyik könyvet olvastam el először, de amióta ismerem a betűket, mindig is az életem része volt a könyvek fantáziavilága. Egész kicsiként már könyvtárba is jártam, először még az újszegedi fiókkönyvtár tagja voltam. Emlékszem egy Dörmögő Dömötör klubra is – még tagsági kártyánk is volt. A későbbiekben a verseskötetek is felkeltették az érdeklődésem, hát a versmondó versenyek sem maradtak ki az általános iskolás évekből. Mindig is nagyon sok könyv vett körül, és ez manapság sincs másként – ugyan már rendszerezni kellene, de erre ritkán jut idő.  Amikor felkértek ennek a könyvajánlónak a megírására, hirtelen nem is tudtam, hogy mit válasszak. Végül a „befutó” egy kortárs szerző közelmúltban megjelent kötete lett. Alkalmam volt többször is részt venni Grecsó Krisztián különböző előadóestjein, és többek között meghallgathattam az Ajtók című oratóriumot is. Ezeken az esteken gyakorta hangzanak el a szerző írásaiból részletek, így kaptam a Lányos apa című tárcanovellákból ízelítőt, majd a kötet a párom névnapi ajándékaként a tulajdonomba került.  Mostanában vannak időszakok, amikor kevesebb időm jut az olvasásra, de ezek a tárcák áthidalták ezt a problémát. Ezek a rövid írások – melyek korábban már megjelentek, többek között a Nők Lapjában, a Népszavában vagy a Vasárnapi Hírekben – összegyűjtve egy kötetbe, egyfajta összegzést adnak az apaság kérdéséről. Megismerhetjük Grecsó Krisztián gyermek- és diákkorát, szüleihez és nagyszüleihez való viszonyát, az első szerelmek világát, és betekintést kapunk abba a közel hároméves időszakba is, aminek Hanna, a kislánya áll a középpontjában.  Mint fiús anya, kíváncsian vettem kézbe a kötetet, mely az író életének különböző szakaszain keresztül keresi a választ a szülői lét mindenkit foglalkoztató kérdéseire, ezek közül is a legfontosabbra: Elég jó szülő vagyok?  Előrebocsátom, a könyv erre nem ad választ, de Grecsó Krisztián történeteit olvasva visszaköszönhetnek a mi gyermekkorunk vagy épp gyermekeink mindennapjainak derűs vagy éppen komorabb pillanatai, valamint időnként saját sorskérdéseinkre is választ találhatunk. Szeretném az egyik kedvenc idézetemet megosztani az olvasókkal a könyvből: „Hisz már régóta tudod, számodra a nyugalom a megélt pillanat: hogy igazán és valódin benne vagy valamiben. … Ez a magában álló lét, ez a csupasz élet: ez a nyugalom. A többi cikornya ábránd, vattacukor, olvadt fagylalt. Ne pazarold magad és ne is szapuld. Legyél ott!” Grecsó Krisztián Lányos apa címmel megjelent tárcanovella-gyűjteménye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Diósi István matematikus a Baka István és Martin Heidegger találkozása a Molnár és a Tápai utca sarkán című kötetet ajánlja, amely a „Baka-univerzum” népszerűsítését célzó küldetéssel jelent meg a költő halálának huszonötödik évfordulója alkalmából. 1985 tavaszán költöztünk egy újonnan épült szegedi panellakótelepre, a Tápai utcába. Nem sokkal később tűnt fel nekem egy furcsa fickó, aki a városrész ABC-boltjában rendszerint előttem állt a sorban, kosarában az egyetlen üveg olcsó borával. Szakálla mögötti rejtőzködése, bizonytalan járása, bizarr humora, amelyet pénztárosnőkkel, de néha a sorban állókkal diskurálva is megengedett magának, iszonyatos belső feszültségről tanúskodott. Rendszerint összeakadt a tekintetünk, de soha nem szólítottuk meg egymást. Aztán egy napon a Délmagyarországban fedeztem fel a fizimiskáját. Mint kiderült, Baka Istvánnak hívják, és valami költőféleség. Szeretek olvasni, ezért már másnap megvettem a Farkasok órája és a November angyalához címeket viselő kis füzeteket, a szomszéd utcában lakó ismeretlen ismerősöm verseivel. Nekiláttam az olvasásnak, és megdöbbentem. Megdöbbentem, mert nyilvánvaló lett, hogy egy Vörösmartyhoz és József Attilához mérhető költő botladozik előttem a pénztár előtti sorban. Aztán hírt kaptam a betegségéről. Korábbi küzdelmeiből és évekig viselt, a betegsége okozta szenvedéséből a háború utáni magyar líra páratlan alkotásai születtek meg. Életének alig több mint 47 éve pontosan 17 ezer 723 napot számlált. Ezekbe a napokba zsúfolódott bele minden, amit Baka Istvánnak a létezés felkínált, és amit egyidejűleg ki is kényszerített. Az emberi lét kegyetlen banalitásának szorongató élményét, a létbevetettség furcsa és misztikus transzcendenciáját, a Semmivel való szembenézés kényszerét kifejező borotvaéles költői képei, súlyos metaforái újra és újra lenyűgöznek. Halála után tíz évvel Keresztury Tibor írta a következőket: „Attól még, hogy nem tud róla senki, a korszak egyik legnagyobb költője volt. Néhányan repetitív módon hajtogatták, páran le is írták még életében ezt, ám az életmű – megannyi társához hasonlóan – épp most süllyed el menthetetlenül. Egyetemen nem tanítják, nem kutatják, utóélete nincs, monográfia nem születik róla, nem olvassa senki: költészete mindebből adódóan szépen lassan a feledés homályába vész.” 2020-ban szegedi polgárok és vállalkozások tettek kísérletet a folyamat megfordítására. Egy tizenöt szerző által jegyzett kötetet jelentettek meg, amelynek írásai egy-egy Baka-vershez kapcsolódó élményről szólnak. A kötet címadó írása a „Baka István és Martin Heidegger találkozása a Molnár és a Tápai utca sarkán” az Egyesült Államokban íródott, de érkezett írás a távoli Ausztráliából is. A kötet ismertetője és a Baka-emlékoldal a szofipress.com-on olvasható. A Baka István Baráti Kör Facebook-csoportjába mindenkit várunk. Olvassák a költő verseit, és terjesszék a hírt, hogy a magyar irodalom egyik halhatatlanja téblábolt hajdanában Szegeden, a Molnár és a Tápai utca sarkán! A Baka István és Martin Heidegger találkozása a Molnár és a Tápai utca sarkán című kötet a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Gyáfrás Edit, az SZTE Gazdaságtudományi Kar oktatója, lexikográfus a Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért című könyvet ajánlja Boldizsár Ildikó szerkesztésében. Ugyanolyan lelkesedéssel olvasom a szakmámhoz kapcsolódó könyveket, mint a tudományos ismeretterjesztő műveket vagy a szépirodalmat. Sokat tanulok általuk a világról, az emberekről (is). A tanáraim megtanítottak arra, hogy a szavaknak milyen ereje van, és minden helyzetnek megvan a megfelelő „története”, a diákok pedig mindig valami új könyvre hívják fel a figyelmemet, aminek köszönhetően én is sokat fejlődök. Gyerekkoromban a mesekönyvek világa nagyon megfogott. Az első mesekönyvemet rongyosra olvastam, ami a Móra Kiadó gondozásában jelent meg a Kis gyermekek nagy mesekönyve címmel. Ebből a könyvből olvastam a húgomnak is, és ez a könyv ma is ott van a könyvespolcomon.  Ezt a mesekönyvet a három nagynéném közül a legfiatalabb ajándékozta nekem, aki megmutatta az utat az olvasás felé. Általános iskolás koromban is valami miatt a mesék világa vonzott, ami egy visszatérő része lett az életemnek. Gimnazista koromban az olvasás iránti kedvemet inkább elvették a kötelező olvasmányokkal és azoknak a kötelező értelmezésével. Aztán ez az egyetemi évek alatt megfordult, mert a nyelvészeti tárgyakat oktató tanáraim között volt olyan, aki a könyveket más szemmel olvasta és értelmezte, és mindezt nemcsak magyarul, hanem idegen nyelven is.  Neki köszönhetem, hogy visszataláltam arra az útra, amelyiken gyerekkoromban elindultam. Lexikográfusként, szótárszerkesztőként pedig megtanultam a szavak jelentését az adott szituációnak megfelelően értelmezni, ezért szeretek minden történetet, mert mindegyiknek megvan a maga helye és ideje.  Sok kedvenc könyvem van, nagyon nehéz egyet is kiemelni, mert mindegyik történethez valamilyen emlék fűződik. Ha egyet kellene mégis kiválasztani, akkor az a Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért című könyv.  Ezek a történetek megmutatják, hogyan élhet(ne) az ember harmóniában a természettel, mi mindent lehet a körülöttünk lévő növényektől és állatoktól tanulni. A mesékben az tetszik, hogy egy világ körüli utazáson vehetek részt, s közben megismerhetem, hogyan látják ezt a harmóniát az eszkimók, az indiánok, a japánok, miért van szükség az együttműködésre az izlandiak szerint. Megtudtam, honnan ered az orvosság, mit szeretnének a görögök a tizenkét hónapról tanítani vagy miért érdemes egy sziklára is odafigyelni. De olyan történetek is vannak a könyvben, amelyek szembesítik az olvasót azzal, amikor az egyensúly megbomlik. Minden történetnek volt üzenete, mert nagyon szeretek túrázni, s a hegyek, a folyók, a tavak sok mindenre megtanítottak az eddigi életem során. A legnagyobb tanulság: a természettel szembeni alázat. A Mesék a csodakertről – Az egyetlen Földért című könyv Boldizsár Ildikó szerkesztésében a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Monostori András István idegenvezető, szerkesztő, költő, író Arany János Toldi című elbeszélő költeményét ajánlja. Világéletemben rajongtam az olvasásért. Miután a lapozgatás után megismerkedtem a betűkkel, szépen végigmentem a különböző fázisokon. Kisgyerekkoromban a mesekönyvek után hamar következtek a képregények, a kalandregények Tarzannal és társaival, a fantasyk kamaszkoromban, végül az egyetem meghozta a néprajzi és egyéb bölcsészeti tárgyak szakirodalmai iránti érdeklődést. Mióta írok, kikötöttem a szépirodalomnál, a klasszikusnál és kortársnál egyaránt.  Leginkább azokat az olvasmányokat keresem, amelyek szépirodalmi jellegük mellett kapcsolódnak az érdeklődési köreimhez, hangulattól függetlenül bármikor szívesen felüthetek és megnyugvással töltenek el. Nagy előny, ha a szülőhelyemhez, Szegedhez is kötődnek. Ezt leginkább Tömörkény és Móra tárcáiban találtam meg, messzebbre kitekintve pedig Sütő András és Faludy könyveiben. A lírában József Attilát, Juhász Gyulát, Weöres Sándort, valamint Arany Jánost – különösen a balladáit – érzem magamhoz a legközelebb.  Nála találtam meg a kedvenc olvasmányomat, a Toldit. Az általános iskola olvasókönyvében még az illusztrációk miatt vonzódtam a műhöz, felnőttként alakult ki a komoly rajongás iránta. Számomra a Toldi testesíti meg azt a régmúltat, melyet fel szeretnék idézni a tevékenységeimmel: a történelmünket, a hagyományainkat, a kultúránkat és az attitűdünket. Szóval mindent, ami mi vagyunk.  Figyelmesen olvasva, a kultúránkhoz köthető egyik legerősebb kapocs lehet ez a mű. Mellette pedig egy zseniálisan megfogalmazott és megírt irodalmi alkotás, mely több mint százhetven éve képes komoly olvasásélményt nyújtani az embernek. Nem véletlenül jelentette ki Szerb Antal Aranyról, hogy „minden szál hozzá vezetett és minden szál tőle vezet, a magyar szellemi életnek ő a sugárzási központja”. Több kiadásban megvan a kötet, melyek mindig karnyújtásnyira vannak az ágyamtól vagy az íróasztalomtól.  Arany János Toldi című elbeszélő költeménye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Kiszin Miklós középiskolai tanár, zenész Presser Gábor Presser könyve I–II. címmel megjelent memoárköteteit ajánlja. A hivatásom és a hobbim miatt a polcomon főleg zenei vagy zenével kapcsolatos könyvek várnak elolvasásra. A pedagógus-életforma miatt pedig leginkább a nyári szünet idején van lehetőség válogatni közülük.  Azt azért őszintén be kell vallanom, azok közé az emberek közé tartozom, akiknek manapság egy tablet könnyebben kerül a kezébe, ha kikapcsolódni, olvasni vágyik. Mégis jöjjön most egy igazi könyv, egy kétkötetes, vaskos kiadás, Presser könyve I–II. Negyvenegy év ének-zene oktatással és ugyanannyi, vagy talán hosszabb muzsikusléttel a háttérben választottam ezt a könyvet. A zeneoktatásban a diákoknak mindig azt mondom, hogy kétféle zene létezik: jó meg rossz. Nincsenek műfaji és egyéb megkülönböztetések. Az idő mindent bizonyít. Bach, Mozart vagy Liszt és Bartók muzsikáját már nem kell megkérdőjelezni, hogy jó-e. Az évtizedek és az évszázadok bizonyították. Így lehet az, hogy az úgynevezett könnyűzenében is születtek olyan alkotások, amelyeket ötven-hatvan év után is hallgat a nagyközönség. Tehát valószínűleg jó zenék. Presser Gábor (Pici bácsi, 75) Kossuth- és Erkel-díjas zeneszerző, zongorista, énekes, érdemes művész, a Vígszínház zenei vezetője, élő rocklegenda, az Omega és az LGT együttes meghatározó alakja. Számos dal, sláger és színpadi mű alkotója, amelyek kiállták az idő próbáját, és valószínűleg az elkövetkező ötven-száz vagy több évben is fennmaradnak, mint jó zene. Presser könyve (nem kronologikus sorrendben) élet- és alkotástörténetek egymásutánisága, tele érdekes anekdotával, egyéni kulisszatitkokkal. Miért tiltották be a ’70-es években a Bummm című albumot? Miért kellett németre fordítani az LGT dalait? Kitől vette Presser Gábor az első Magyarországon forgalomban lévő Hammond-orgonát? És tényleg elveszett-e Varsóban a Somló? Ki volt az a zenész, aki az Omegában és az LGT-ben is mindent el tudott intézni? Hogy került a zenekarba egy cirkuszi artista? És az a bizonyos amerikai turné miért nem hozta meg a várt világsikert? Presser dalait sikerre vitte Zorán, Falusi Mariann és azok a fiatalok, akiket felfedezett és felkarolt: Rúzsa Magdi, Oláh Ibolya. Ezek is jelzik emberi és zenei zsenialitását. Presser könyvét jó szívvel ajánlom fiatal és rutinos olvasóknak egyaránt.  Presser Gábor Presser könyve I–II. címmel megjelent memoárkötetei a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhetők.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Felletár Zsolt ipartörténeti kutató James Fenimore Cooper Vadölő című regényét ajánlja. A ’70-es években sem voltak jobbak a tizenévesek, mint napjainkban. Az olvasás akkor még nekem sem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé. A mi korosztályunk inkább focizott vagy indiánozott a vásárhelyi Kása-erdőben, a fiatalok körében manapság oly divatos gépezés (mobilozás, Xbox) helyett. Pedagógus szüleim talán emiatt is tervelték ki, hogy valami furfanggal rávesznek az olvasásra. 1973 karácsonyán kaptam meg életem első „vastag könyvét”, aminek a címe Vadölő, szerzője James Fenimore Cooper volt. Természetesen némi gyanakvással fogadtam, gondolván, őseim ismét kísérletet tesznek arra, hogy elolvassak egy könyvet. Ugyanakkor izgatott is a könyv tartalma. Vajon miről szólhat, mi újat nyújthat nekem, a már tapasztalt „alföldi indiánnak” egy „indiános könyv”? Ötvenéves időtávlatból már csak a cselekmény fő vezérfonala maradt meg emlékezetemben. A történet az észak-amerikai kontinens erdőségeiben és végtelen prérijén játszódik a XVIII. század első felében, amikor az angol és francia gyarmatosítók ádáz harcot vívtak egymással az új területek megszerzéséért. Küzdelmükbe bekapcsolódtak Amerika őslakosai is, a különböző törzsekhez tartozó szövetséges indiánok. A regény főhőse a fiatal és harci tapasztalatokkal még nem rendelkező magányos vadász, Vadölő (személyében természetesen rögtön magamra ismertem), akit indiánként neveltek a delavár törzsben. A történetben feltűnik mellette a nagy erejű, ám szimpátiát kevésbé ébresztő pénzéhes skalpvadász, Hamary Harry, akivel útjuk során sok-sok izgalmas kalandon, élet-halál harcon esnek át. Vadölő a nehéz helyzetekben mindig számíthat igaz barátjára, az ifjú és nemes mohikán törzsfőnökre, Csingacsgukra. Gyermekként izgalmas órákat köszönhettem a könyvnek, amit sokszor csak akkor raktam le, amikor apám esténként a villanyt lekapcsolta. Csak ennyi lenne az olvasás hatása? – kérdezhetném magamtól. A válaszom határozottan nem. Nem sokkal a könyv befejezését követően folytattam a Cooper-sorozatot: Az utolsó mohikán, Bőrharisnya, Nyomkereső és végül a sorozatzáró Préri. Majd műfajt váltottam: Fekete István, Molnár Gábor és Kittenberger Kálmán bájos állat- és lélegzetelállító vadásztörténetei következtek. Majd ismét nagyot fordítva a műfajon, jöttek a Verne-regények. Észrevétlenül könyvfalóvá váltam a tízes éveim közepére. A felejthetetlen élményeken és izgalmas órákon túl a sok olvasás ahhoz is hozzásegített, hogy később a középiskolai, majd egyetemi tanulmányaim során a vizsgaidőszakban viszonylag rövid idő alatt sikerrel birkózzak meg az első ránézésre letaglózóan vastag, több száz oldalas egyetemi jegyzetekkel. Végül egy jó hír a jelenkor tinédzsereinek: az internetnek hála, ma már nagyon sok könyv online is elérhető, köztük a Vadölő is. Természetesen nyomtatott formában James Fenimore Cooper Vadölő című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a szegedi ügyvéd, Nyilas Nikoletta, akinek álnéven jelennek meg könyvei, Sándor Erzsi Anyavalya című kötetre hívja fel a figyelmet. Amikor az első olvasmányélményemet próbálom megidézni, furcsamód, valahogy mégis magától értetődően, az anyukám jut eszembe. Az olvasás szeretetének eredője ő. Felbugyog az emlék, vagy inkább az érzés, ahogy pici hátamat nekitámasztom mellkasának, két karjával körbeölel, mint egy boldog karosszék. Első meséim az ő simogató hangján keltek életre. Azóta olvasok. Mert akit egyszer a Gutenberg-galaxis beszippantott, az örökre ennek a gyönyörűséges univerzumnak boldog rabja marad. Felsejlenek az önálló olvasás pillanatai is. Szemem előtt táncolnak a porszemcsék, ha alsós korom tikkasztó nyaraira gondolok, amikor az ágyamon hasalva (és annak biztos tudatában, hogy nem vagyok épelméjű, hisz minden normális gyerek a szabadban rohangál) faltam Andersen meséit. Hogy zokogtam a rendíthetetlen ólomkatonán és a kis hableányon! Milyen gyötrő volt Oscar Wilde Boldog hercegének máig ható erejű, szépségbe rejtett fájdalma! Aztán persze magától értetődően, mai napig tartóan imádtam bele Janikovszky Éva humorába, okosságába, életigenlésébe. Később, gimnáziumi éveim sodortak múlhatatlan történelemszeretetem felé. Pontosan tudom, hogy érettségi után tengerparti nyaralásunkra Gideon Hausner Ítélet Jeruzsálemben című könyvét vittem, és mivel a nyári könnyedséget kioltani vágyó énem biztosra ment, még azon a nyáron elolvastam Henri Charriére Pillangóját is. Amennyire friss maturandusként vágytam komoly gondolatokra, úgy vágyom manapság sokszor (egyre többször) fanyar humorra. Talán két évvel ezelőtt kezdtem keresni Sándor Erzsi Anyavalya című könyvét. Amikor antikvár példányommal a futár megérkezett, eufórikus örömmel vártam a hétvégét, hogy végre olvashassam. Emlékszem, szombaton álltam a konyhában, és (családom kérdő tekintetének kereszttüzében) az ebédet kavargatva, zokogva röhögtem, kezemben a kötettel. Mert letehetetlen. Sándor Erzsi újrameséli anyjától kapott elképesztő, egymásba érő történeteit. Legyen szó a sors beelőzéséről, vagy a sorssal való szembenézésről, fűszere a kíméletlen irónia, rabul ejtő humor. Végigvezeti olvasóit Kispest és a pesti belváros kulisszái között huszadik századi valóságunk minden szörnyűségén, kétértelműségén, értelmetlenségén, fabuláit mégis átitatja a derű. Megrendülünk. Sírunk. Röhögünk. Újra és újra, bár a sorrend néha változik. Letehetetlen, mert arra tanít, hogy magunkat a szeretetből és humorból ácsolt árbócrúdhoz kötve, a mindannyiónkat megcibáló történelem és megkísértő napi nehézségek között is lehetünk boldogok. Néha. Sándor Erzsi Anyavalya című könyve kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szabó László projektmenedzser, újságíró Rejtő Jenő A szőke ciklon című regényére hívja fel a figyelmet. A könyv egy igazán modern multifunkciós kommunikációs eszköz, hiszen rendkívül sokféle érzést és gondolatot képes kifejezni, illetve előidézni bennünk. De multifunkciós abban az értelemben is, hogy ezeket az érzéseket és gondolatokat ugyanaz a könyv nagyon sok emberben tudja előidézni – akár térben és időben egymástól nagyon távol lévő olvasókban is. Én egy olyan író művét ajánlom a tisztelt Olvasók figyelmébe, akinek könyvei sokak számára jelentettek már felejthetetlen élményt, s aki méltán pályázhatna a Legolvasottabb Magyar Író megtisztelő címére.  Nem, most nem Jókaira gondolok, hanem arra az íróra, aki épp 80 esztendeje, 1943 telén veszítette életét Voronyezsnél. Az én választottam Rejtő Jenő, a regény pedig, amit ajánlok: A szőke ciklon. 12-13 éves korom óta olvasok Rejtő-könyveket (és persze képregényeket), érdekes módon azonban az ajánlott mű felnőtt koromban került csak a kezembe, s idézte elő bennem ugyanazokat az érzeteket, mint a korábban olvasott P. Howard regények. Sőt, felül is múlta azokat: A Szőke ciklon a kedvenc Rejtő-regényem lett. Köszönhetően a fordulatos cselekménysornak, az egyszerre több szálon futó történet magával ragadó sodrásának, a változatos helyszíneknek, a tipikusan rejtői karaktereknek, valamint a könnyed és nagyon jól olvasható stílusnak. És persze a Rejtő-regények egyik fő védjegyének, a humornak, amire mostanság talán nagyobb szükségünk van, mint korábban bármikor! Ettől a könyvtől nem várom, hogy az élet nagy dolgairól szóljon: ettől csak annyit várok, hogy szórakoztasson! És ez a regény szórakoztat, elejétől a végéig, szünet nélkül ontva a meglepőbbnél meglepőbb fordulatokat. Írók, színészek, rendezők vallják: a komédia nem könnyű műfaj, bizonyos értelemben talán nehezebb is, mint az élet nagy dolgait boncolgató műfajok. Rejtő Jenő azonban ezúttal is megoldotta és most sem okoz csalódást olvasói számára! A könyv multifunkciós jellegével kezdtem, ezzel is fejezem be könyvajánlómat. Van egy olyan funkciója is a könyvnek, amire családapaként figyeltem föl, s amit igyekszünk időről-időre feleleveníteni: a családi együtt-olvasásokban rejlő közösségépítő erőt! Egyik legemlékezetesebb ilyen jellegű élményem is ehhez a könyvhöz kötődik: a teljes regényt felolvastam, persze folytatásokban, estéről estére, a nagyobbik fiamnak. Mindkettőnk számára nagyon nagy élmény volt, még ha esetenként nagyon fáradtak is voltunk, és épp nem volt se kedvünk, se erőnk hozzá. De végigolvastuk! Ez az élmény azóta is megvan, a miénk! Mi ezt az olvasási élményt is A szőke ciklon című regénynek köszönhetjük! Rejtő Jenő A szőke ciklon című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.  

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a Béke Utcai Általános Iskola könyvtárpedagógusa, Szabó Ágnes Lackfi János Hogyan írjunk verset? Kreatív gyakorlatok című kötetére hívja fel a figyelmet. Ha valaki követi a kortárs irodalmat, Lackfi Jánossal nem tud nem találkozni. Ha valaki pedig olyan szerencsés, mint én, hogy gyerekekkel foglalkozhat, akkor biztos, hogy kikerülhetetlen lesz számára a szerző. Az olvasással való kapcsolatom mindig is szerves része volt az életemnek, ami idővel változott, az inkább az olvasás morfológiája. Míg fiatal felnőttként heteket, nyarakat olvastam át, addig családosként már nem olyan egyszerű elmélyülni egy-egy olvasmányban, mint korábban. Ma sokkal fragmentáltabban olvasok, mint előtte. Új irodalmi élményeket ad az utóbbi években a munkahelyem, a Béke Utcai Általános Iskola könyvtára, ahol munkámból kifolyólag követhetem a kortárs gyermek- és ifjúsági irodalmat. Amellett, hogy iskolánk egy gondosan válogatott törzsállománnyal rendelkezik, igyekszünk beszerezni a gyermekeket megszólító, kortárs műveket is. Nálunk ugyanúgy levehetik a tanulók a polcról Fekete István klasszikusait, mint Leiner Laura vagy Rick Riordan bestseller sorozatait is. Munkahelyemhez szorosan köthető a Lackfi-élményem. Először a gyereknevelés kapcsán találkoztam a kicsiknek írt verseivel, meséivel. Kihagyhatatlan, mint Varró Dani. Aztán, amikor kietettem a gyerekeimet a pépes borsófőzelékből, és elkezdődtek az átaludt éjszakák, sokat olvastam esténként az istenes verseit a telefonomról. Megindító, hogy milyen közvetlenül és mai nyelven tud szólni hívőkhöz és nem hívőkhöz egyaránt, átlépve a hagyományos vallási diskurzuson. A versei kapcsán találkoztam azzal, hogy a szerző kreatív írással is foglalkozik. Az ebben a témában írt köteteit jól tudjuk hasznosítani az iskolában is. A Hogyan írjunk verset? című munkája megfelelően strukturált, könnyen befogadható stílusban íródott, amely nemcsak azokat szólíthatja meg, akik a versírással kacérkodnak, hanem szépirodalmi olvasmányélménynek is kitűnő. Mindennapjaimban most két fontos szerepet tölt be a kötet. Személyesen azért szeretem, mert egy irodalmi esszenciát jelent számomra. Ahogy az ember felfedezi a versírás rejtelmeit, úgy merül el a magyar és világirodalom remekeiben a példákon keresztül. Másrészt, ahol olyan tehetséges költőpalánták vannak, mint a Béke Utcai Általános Iskola Martonosi Annája, ott nagyon jól tudjuk hasznosítani a Lackfi által ajánlott írástechnikai trükköket. Lackfi János Hogyan írjunk verset? Kreatív gyakorlatok című kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a tanár, költő, irodalomtörténész, újságíró Csontos Márta Sylvia Plath regényére hívja fel a figyelmet. Több mint negyvenévnyi tanítás után sem hagytam még abba a tanulókkal való foglalkozást, magyar–angol szakos tanárként a könyv szerves része az életemnek. Édesapám bibliofil volt, sok könyvet kaptunk gyermekkoromban is. Középiskolai osztályfőnököm, Z. Szabó László, akinek a nevét ma Győr városában könyvtár viseli, példaképem lett. Az ő inspirációjára vettem részt tanulmányi versenyeken és választottam tanári pályámat. Az elmúlt húsz év során tizennyolc kötetem látott napvilágot, sok folyóiratban vagyok jelen, PhD-fokozatot is szereztem. Tanulmányom 2020-ban könyv formátumban is megjelent, melyben Reményik Sándor költői világát értelmezem háromszáz oldalon. Meghatározó személy volt még számomra néhai Balázs Tibor kiadóvezető és irodalomtörténész, ő vezetett be a filozófia birodalmába. Nagyon sok kedvenc könyvem és szerzőm van, és a könyvek száma csak egyre gyarapszik körülöttem. Rendszeresen írok kritikákat, és egy irodalmi lap, a Magyar Múzsa egyik szerkesztőjeként is dolgozom. Több évtizedes pedagógiai munkám során a tanulók nagyon gyakran mesélték el problémáikat, megtiszteltetésnek éreztem, hogy rendszeresen hozzám fordulnak gondjaikkal. Mindig érdekelt a pszichológia, a pszichoanalízis, annak megértése, milyen folyamatok zajlanak a tudatban és a tudatalattiban, hogyan lehet a félelmeket feloldani, miért annyira nehéz a dolgokat helyesen értelmezni, elfogadni, vagy küzdeni a változás érdekében. Jelen írásomban Sylvia Plath Az üvegbúra című regényét szeretném kiemelni. A tragikus sorsú szerző, aki leginkább verseiről ismert, őszintén vall arról az időszakról, amikor főiskolai hallgatóként öngyilkossági kísérletet követően hat hónapot töltött egy kórház pszichiátriai osztályán. A regény főszereplője Esther, alakja főként önéletrajzi ihletésű, egy New York-i női magazinnál tölti gyakornoki idejét, miután megnyert egy pályázatot. Munkája során számtalan kudarcélményt kell feldolgoznia. Szeretne mindenki lenni életmenetében – béna, haldokló, szajha –, sok életet szeretne megélni, de csak a sajátját tudja megtapasztalni. A pszichés problémákkal küzdő főszereplő csak vergődik a világ „üvegbúrája” alatt, depressziója és szuicid hajlama miatt elektrosokk-kezelésben is részesül, mielőtt végül a gyógyulás útjára tér. A nővé válás stációinak kíméletlen őszinteségű leírása kerül fókuszba a történetben, ahol megdöbbentően ellentmondásos Esther kapcsolata anyjával. A szerző itt is leginkább saját tapasztalatait írja le, ezért édesanyja haláláig a könyv álnéven jelent meg. Feltétlenül javaslom a kötet olvasását mindazoknak, akik számára fontos probléma, hogyan tudjuk életünket alárendelni egy meghatározott szerepnek, vagy egyáltalán képesek vagyunk-e rá. Az üvegbúra a modern lélektani regény remeke. Sylvia Plath Az üvegbúra című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a Szegedi Tudományegyetem Alma Mater alumni koordinátora, az egyetem #könyvespolc könyvajánló sorozatának készítője, valamint a book-chaten alapuló országos Molybuborék Könyvklub egyik alapítója, Lázárné Csernus Anikó A tó vize sohasem édes című kötetre hívja fel a figyelmet.

Szerencsés vagyok, mert már gyerekkoromban is sok könyv vett körül, a szüleimtől lestem el az olvasás szeretetét. Ugyanilyen hálás vagyok annak a pedagógusnak, aki az iskolában megfelelő alapokat adott, továbbá azoknak a könyvtárosoknak, akik már a beiratkozástól kezdve olyan műveket ajánlottak, amelyek tovább mélyítették kötődésemet a könyvek irányába. Az első meghatározó olvasmányélményem Erich Kästner A két Lotti című műve volt, sajnos a későbbiekben a kötelező olvasmányok nem mindig adták ugyanezt a hangulatot. Az én trükköm az, hogy mindig viszek magammal könyvet, így tömegközlekedésen vagy sorban állás közben sem érzem elfecsérelt időnek a várakozást. A napot novellával vagy versekkel indítom, este pedig regénnyel zárom.

A PestText nemzetközi irodalmi és kulturális fesztivál egyik kiemelt fellépője idén Giulia Caminito, így A tó vize sohasem édes című regény olvasásának ez adott aktualitást. Amúgy is nagyon szeretem a kortárs olasz irodalmat, Elena Ferrante, Margaret Mazzantini, Viola Ardone, Paolo Cognetti vagy Donatella Di Pietrantonio olykor nyersebb stílusát is szívesen forgatom. A tó vize sohasem édes egy hamisítatlan felnövéstörténet, a főszereplő a történet kezdetén 11 éves, és Rómában él. Azonban hiába az olasz főváros az otthona, még sohasem látta sem a Colosseumot, sem egyéb nevezetességeket, hiszen anyagi helyzetük miatt a peremvidéken élnek. Családi tragédiák miatt az édesanya válik családfővé, és az ő kitartásának köszönhetően tudnak Róma peremvidékéről a közeli tóparti kisvárosba költözni. Az oldalak és évek előrehaladtával megismerjük az ott lakók mindennapi nehézségeit és olykor örömeit is. Caminito kifinomult stílusa és Lukácsi Margit (a fordító) gazdag nyelvezete garantálja, hogy minden oldal tartogat fontos és jelentős gondolatokat. A címben szereplő tó a regényben rendszeresen visszatérő szimbólum: a változás, a múlt és a jelen találkozásának és a szereplők érzelmi világának megtestesülése is. Olyan történet, amely elgondolkodtat, és sokáig kíséri még az olvasót.

Giulia Caminito A tó vize sohasem édes című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Margóczi Katalin természetvédelmi biológus, az SZTE nyugdíjas docense Purisaca Golenya Ágnes Az Aranyasszony útja című művét ajánlja. Gyerekkorom óta imádok olvasni. Olyan jó belefeledkezni egy-egy izgalmas regénybe, elutazni a hősökkel, „kettős életet” élni – egyet a könyvben, egyet pedig a valóságban. Az internetkorszak előtt nagyon élveztem, hogy ha valami kérdésem volt, arra a könyvekben találhattam meg a választ. Eleinte édesapám ajánlására Verne-könyveket, Széchenyi Zsigmond vadászkalandjait, majd Cooper indiánregényeit olvastam. Nagyon szerettem a természetről szóló könyveket is. Viszonylag későn kaptam rá a szépirodalomra, de a gimnáziumi magyartanárom, Tóth Bertalan (Miskolc, Földes-gimnázium) megmutatta, hogy milyen sokat segíthet az irodalom az élet dolgainak megértésében. Ma már nagyon sok kedvencem van: Jókai Mór, Wass Albert, Thomas Mann, Benkő László, Gárdonyi Géza regényei, Helena Norberg Ősi jövendők, Jiang Rong Farkastotem, Molnár Géza A Tiszánál című könyve, és még hosszan sorolhatnám… Most azonban egy olyan könyvet szeretnék ajánlani, ami arról szól, hogy miért is vagyunk a világon, mi az ember, mi van az anyagi világon túl? Mindezt izgalmas, olvasmányos, úgynevezett spirituális kalandregény formájában.  Purisaca Golenya Ágnes eddig 14 könyvet írt (én valamennyit elolvastam!), az első volt Az Aranyasszony útja, majd kiegészítette még két folytatással (Az Aranykapu és A perui papnő) regénytrilógiává. Utána „komolyabb”, őstörténeti témájú könyvek következtek a dél-amerikai barlangokról, megalit kultúrákról saját, helyszíni kutatásai alapján, majd a három „kék vér” kötet, ami igencsak mély spirituális mondanivalót tartalmaz, hitelesen, sok forrás megjelölésével. További regények, novelláskötet, önéletrajzi írás, mind-mind az írónő saját megélései alapján íródott.  Az Aranyasszony-trilógiát azonban azoknak is ajánlom, akik most még határozottan idegenkednek a spirituális témáktól, hiszen ez egy izgalmas regény, amiben sok elgondolkodtató tanítás is el van rejtve. Engem különösen megragadott, hogy szülővárosomban, Miskolcon (amely Ágnesnek is a szülővárosa) játszódnak a történet fontos fejezetei, de aztán Dél-Amerikába érkezünk, amely csodálatos, izgalmas, számomra különösen vonzó kontinens.  A világ változik, s úgy tűnik, gyökeres változások előtt állunk, nagyon fontos feltenni a kérdést: miért van ez, mi a dolgunk vele? Egyáltalán kik vagyunk, honnan jöttünk? Golenya Ágnes könyvei erre a kérdésre is segítenek megtalálni a saját válaszunkat. Purisaca Golenya Ágnes Az Aranyasszony útja című könyve a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a költő, közösségszervező, blogger Veszprémi Szilveszter a japán író regényére hívja fel a figyelmet. Kazuo Ishiguro könyve véletlenül került a kezembe. Tizenhét voltam, megnéztem, mit hoznak vissza emberek a könyvtárba, mert még nem volt kialakult ízlésem és figyelmem, akkor még úgy választottam olvasmányokat, hogy kerülgettem a könyvtár polcait, kerestem a jó címeket, meggyőző fülszövegeket. Valami biztonságot ígérő volt a borítóban és valami olyan intim, személyes figyelem a címben, a fülszövegben és az első mondatokban, ami egyértelművé tette, hogy dolgunk van egymással. Akkor már sok iskolaregényt olvastam, és ez is annak ígérkezett: kamaszok egy szigorú rend szerint vezetett, világtól elzárt intézetben, Hailshamben, ahol egymás mellett és egymástól tanulnak nem menekülni az élet elől. Mindaz benne van, amire az akkori kamasz olvasó énemnek szüksége volt, először ettől lett fontos a könyv. Kathy visszaemlékezéseit követjük, két bölcsészdiplomával később tudom, hogy az önéletírói gyakorlatok tömkelegével játszva. A számára rendelt élet fiatal felnőttként, hónapokon belül véget ér, és ebből a pozícióból emlékezik vissza. Folyamatosan reflektál arra, hogy tudja, milyen apró mozzanatoknak lesz jelentősége a történetben, tematikus csomópontok vezetik a történetet: gyerekkori tárgyakról, barátságokról, nevelőnőkről vall, és az érzelmek leírásakor egyszerre láttatja a kamasz hősnőt és a rezignált elbeszélő hangot, aki már megértőbb és megbocsájtóbb az akkori játszmákkal. Ruth, Tommy és Kathy barátsága elválaszthatatlannak és életre szólónak tűnik. Olyannak, amibe az elbeszélő a magányos, egész Angliát átszelő kocsiutakon is visszagondolhat. A három fiatal barátságát a közös nevelődés és a közös sors biztos tudata köti össze: mindhárman szervdonorok lesznek majd. Ahogy mindenkit a regény terében, őket is pontosan azért hozták létre, hogy donorokként végezzék be az életüket, Ishiguro történetében mégsem ez a dráma, ez egy adottság, az életük és a lehetőségeik kerete. Júniusban közösen olvastuk újra a regényt, amikor a Megálló Közösségi Házban A jövő olvasókörének soron következő könyve volt. Ezekkel a jó érzésekkel vettem a kezembe a könyvet, vártam, hogy ismét az a biztonság fogad, amibe kamaszként kerültem, de most új színek nyíltak a korábbiak mellé. Közösségszervezőként dolgozom a civil szférában, és bár önkéntesként már kamaszkoromban is része lehettem ennek a világnak, most már egyre világosabbak számomra az efféle munkát meghatározó mechanizmusok, és most meg tudtam érteni Hailshamet is. Kazuo Ishiguro Ne engedj el… című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szécsényi Rózsa önkormányzati képviselő Rhonda Byrne A legnagyobb titok című könyvét ajánlja. Sajnos a szó valódi értelmében ritkán marad idő az olvasásra, bár az internet világában mondhatnánk, hogy egész nap olvasunk, de ez nem az a kikapcsolódást jelentő olvasás, inkább hírolvasásnak, információgyűjtésnek nevezném, és jobban felkavaró, mint megnyugtató. Az olvasáshoz való viszonyom – ahogyan talán sok egykori iskolásnak – a kötelező olvasmányokkal kezdődött. Nagyon nehezen vettük rá magunkat, hogy nyáron, a játék öröméről lemondva, olvassunk. Most így utólag azt gondolom, megvolt ennek is a pedagógiai értelme. Az írott szóhoz kapcsolódó kötődésemben meghatározó volt számomra egy egykori – hihetetlenül szuggesztív – magyartanárom, aki „falta” a könyveket. Szinte minden órán beszámolt arról, hogy éppen milyen könyvet olvasott a legutóbbi találkozásunk óta. Nagy ámulattal hallgattuk, és egy kicsit irigyek is voltunk rá, hogy milyen élményekben van része. Mostanra sok kedvenc könyvem van, közöttük olyanok, amelyeket már régen olvastam és jó lenne újraolvasni. Azt tapasztalom, hogy egyes könyvek és filmek életszakaszonként más-más mondanivalót hordoznak. Ilyen élményem utoljára egy filmmel kapcsolatban volt, amikor is el kellett telni vagy húsz évnek, hogy újra megnézzem, és ekkor „értettem meg”, mi a mondanivalója a filmnek. A közelmúltban sok olyan könyvet forgattam, amelyek egy kicsit az anyagi világból a spirituális világba kalauzolnak, de inkább azt mondanám, hogy segítenek megérteni ezt a keszekusza világot. A figyelem fókuszát másra irányítják, mint azt a mindennapokban megtapasztalhatjuk. Nagyon nehéz ezeket a típusú könyveket olvasni, mert minden mondatát szinte kétszer „illik” elővenni. Nem lehet úgy haladni velük, mint egy regénnyel vagy egy történetet feldolgozó irodalmi művel, hiszen tele vannak olyan elvégzendő gyakorlatokkal, amiket át kell gondolni és időt kell rá szakítani. Számomra ilyen például Rhonda Byrne A legnagyobb titok című könyve, ami a 2006-ban kiadott A Titok című könyv folytatása. A könyv egyik fontos üzenete, hogy életünk minőségét nagymértékben meghatározzák gondolkodási sémáink, ezért a gondolatainkat kell kordában tartani és a tudatosságot erősíteni. Nagyon nehéz feladat ez. Ahogyan Shakespeare mondja: „Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá.” „Gyakran nem jövünk rá, hogy a meggyőződéseink nyomasztanak minket, hogy miattuk érezzük öregebbnek magunkat és miattuk nem teremthetjük meg magunknak azt az életet, amit megérdemlünk.” Rhonda Byrne A legnagyobb titok című könyve a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában a szerkesztő, olvasószerkesztő, író, volt újságíró, Tabakovits Nikoletta A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényére hívja fel újra a figyelmet. Könyvajánlómnak szomorú aktualitást ad Milan Kundera cseh regény- és drámaíró, költő, esszéista közelmúltban bekövetkezett halála. Élete bizonyos értelemben megismételte első regényének főhőséét, Ludvík Jahnét, a csehszlovák vezetés ugyanis nem értette a Tréfát, a prágai tavasz eseményeiben való részvétele pedig végképp félbetörte Kundera hazai karrierjét. Regényhősei élete mindvégig párhuzamot mutatott az övével, így Az élet máshol van francia megjelenése elővetítette, hogy az ő élete is máshol legyen, 1975-ben Franciaországba emigrált, és az 1988-as Halhatatlanságot követően nem írt többet anyanyelvén és a cseh témákról. Nem emlékszem pontosan, hogyan került a kezembe A lét elviselhetetlen könnyűsége, de arra igen, hogy egyetemista éveim meghatározó regénye volt, nem túlzás azt állítani, hogy annak a korszakomnak a bibliája. Újra és újra visszatértem hozzá, végigolvastam, vagy csak belelapoztam, sok mindent megértettem általa és belőle magamból, a világból, a dolgok működéséből. Elővettem örömömben, máskor vigaszért, olykor unalmamban, de legtöbbször válaszokért – és azokat mindig találtam. Olykor a három főszereplő, Tomáš, Tereza és Sabina bonyolult kapcsolatán töprengve, máskor a könnyedén, mintegy mellékesen a regény világába beleszőtt filozófiai kérdéseken tűnődve – amelyeket az 1988-ban készült, Saul Zaentz rendezte film egyáltalán nem tudott átadni, egyszerű szerelmi háromszög történetévé silányítva a regényt. (Kundera kritikákkal illette a filmet, és többet egy művét sem engedte adaptálni.) Később végigolvastam Kundera többi regényét is, boncolgattam, ízlelgettem őket (még egy szakdolgozatot is írtam az egyik novellája kapcsán), mérhetetlenül sokat kaptam tőlük, bár „azt” a hatást csak A lét elviselhetetlen könnyűsége tudta megadni nekem. Ez a regény számomra egy korszakot jelképez, a saját életem egy szakaszát, amely összefonódik a regénnyel, egyes sorai, mondatai még ma is vissza-visszacsengenek a fülemben, bár már nem nyitom ki a könyvet, ha megrekedek, hiszen a regény valósága bennem él tovább.