„Megérdemli ez a Dugonics, hogy jó szívvel legyen hozzá a szegedi ember. Először azért, mert Juhász Gyula előtt ő volt az egyetlen magyar író, aki Szegeden született. Másodszor azért, mert minden írása tele van szegedi ízzel, színnel…” (Móra Ferenc)

“…később mindig lehetvén lisztet hozzá vegyíteni, ha a szükség úgy hozandná magával”

így készült a farsangi fánk a 19. század népszerű gasztronómiai szakírója és háziasszonya szerint

A különböző ételek receptjeinek lejegyzéséről már 3000 évvel ezelőttről is van adatunk, és Európában a könyvnyomtatás megjelenése után csupán két évtizeddel, 1475-ben már nyomtatásban is napvilágot lát egy receptgyűjtemény. A könyvnyomtatás megjelenésével a szakácskönyvek, receptgyűjtemények még gyorsabban terjednek, még könnyebben hozzáférhetők. E népszerű könyvtípus legelső magyar nyelvű kiadása 1695-ben jelent meg Kolozsvárott, Misztótfalusi Kis Miklós kiadásában Szakáts mesterségnek könyvetskéje címmel.
Érdekesség, hogy a hozzávalók mennyiségét, az anyaghányadokat csak a 18. század közepétől tüntetik fel a magyar nyelvű kiadások, de akkor sem mindig, s akkor sem pontosan.

A most bemutatott fotókon régi és igen népszerű szakácskönyvek láthatók.

A Minden háznál használható közönséges és legújjabb nemzeti szakács-könyvet Zelena Ferenc adta ki Kassán, 1830-ban. A kötet elején található, rézmetszetről készült litográfián egy 18. század végi, 19. század eleji konyha figyelhető meg, annak minden részletével.
Érdekesség, hogy a könyv első kiadását 1826-ban még Hofbauer Anna német nyelvű munkájának magyar fordításaként tüntetik fel, később viszont a női név már nincs rajta, hanem a korszak legismertebb gasztronómiai szakírója, Franz Zelena nevén fut a könyv. Nehéz nem üzleti szempontokra gondolnunk: a befutott, kedvelt szerző neve eladhatóbbá tette a kötetet. E szakácskönyv egy későbbi kiadása Petőfi Sándor könyvtárában is szerepelt, így azt szokás mondani, hogy feltehetően ebből a könyvből főzött Szendrey Júlia is.

A másik különlegesség szegedi vonatkozású: Rézi néni, azaz Doletskó Teréz (Szeged, 1821 k. – Szeged, 1883) Szegedi szakácskönyvének hatodik kiadása 1897-ből. Rézi néni szegedi receptjei az egész országban nagy népszerűségre tettek szert, s az első szegedi megjelenése (1876) után nem sokkal Hoffmann Alfréd is megjelentette Budapesten, sőt, néhány évente újra és újra, több ezres, tízezres példányszámban nyomták ki. Rézi néni még a királynénak is küldött példányt a könyvéből. Gasztronómiai szempontból kiemelendő, hogy ebben a receptkönyvben a híres szegedi halászlé receptje is fellelhető.

A farsangi időszakban mi mást választhatnánk a szakácskönyvekből szemléltetésnek, mint a fánk receptjét.
A fánk olyan étel, amelyet számos nemzet vall a sajátjának, és népszerűvé válásáról, felfedezéséről több legenda is szól. A magyarok körében egyes nézetek szerint Mátyás király felesége, Beatrix királyné tette ismertté. A legtöbb legenda szerint azonban a mai változat később alakult ki: a franciák szerint Marie Antoinette egy farsangi bálról az utcai karneválra szökve kóstolta és szerette meg a fánkot, s a készítő mézeskalácsmestertől elkérte a receptet, melyet aztán az udvari szakács tökéletesített.
A kedvelt farsangi csemegét a bécsiek is a sajátjuknak vallják: az osztrák legenda szerint valamikor a 19. században egy Cecilia Krapfen nevű pékné idegességében a férjéhez akarta vágni a kenyértésztát, ami azonban egy nagy adag zsírban landolt, így a pékné “véletlenül” felfedezte a fánkot. Egy másik történetvariáns szerint Cecilia, az özvegy pékné lustább volt néhai férjénél, s a kenyérre várakozó elégedetlenkedő vevőket vette célba a ki nem sütött kenyér tésztájával, ami beleesett a forró olajba, s a kisült eredményt a vásárlók azonnal elkapkodták.

Akárhogyan is történt, a fánk ma elengedhetetlen kelléke a farsangnak.

A 19. század első felében korának “sztár” gasztronómiai szakírója (vagy a nevén kiadott könyv) az alábbi receptet tartalmazza:
“ Farsangi fánk.
Minthogy a’ fánkot leginkább farsangba sütik, melly meleg kemencze mellett szokott legjobban megkelni; ennél fogva szükséges: hogy a’ liszt már egy nappal elébb a’ meleg kemenczéhez behozattassék, hogy száraz és meleg legyen. – Ebből szitálly-meg majd ¾ fontot (1 font kb. fél kg), sózd-meg, és adj hozzá egy kanál fáinra tört czukrot, habard-fel 5 tojás-sárgájával, fél meszszely (kb. 4 dl) lágy meleg tejfellel, 3 lat (kb. 45 gramm) olvasztott vajjal, ‘s két kanál élesztővel, ‘s vegyíts még annyi lisztet hozzá a’ mennyi szükséges; de hogy a’ tészta kemény ne legyen; majd verd-fel egy kanállal mind addig, míg csak a’ tészta tőlle el nem válik. – Azután hintsd-be lisztel a’ deszkát, tedd-reá a’ tésztát, és nyújtsd-ki, 2 kés foknyi vastagságnyira liszteszd-meg a’ fánk formát, és szűrd-ki vele a’ fánkot, rakd a’ meleg kemenczéhez egy lisztes ruhára, hogy még egyszer ollyan magosra megkeljen. – A’ zsír mellyben sütni fogod, ne legyen nagyon forró; a’ serpenyőt pedig, míg csak a’ fánknak egygyik oldala szép sárga és sűrű nme lesz, szedd-be, – ‘s ha megsült szedd-ki, tégy egy szitára itatós papirost, ‘s rakd-reá, hintsd-be czukkorral és add-fel az asztalra. Meleg liktáriumot (lekvárszerű szirup vagy sűrű szirupba főzőtt gyümölcsbefőtt) is adhatsz eggy edénybe hozzá.” (Zelena Ferenc: Minden háznál használható közönséges és legújjabb nemzeti szakács-könyv, 156-157.)

A 19. század végén a szegedi háziasszonyból lett országszerte híres gasztro-író, Rézi néni hosszasan értekezik a megfelelő állag elérésének módjairól, így a recept is igen hosszúra sikerült, íme:
“Farsangi fánk.
Mivel e fánkot nagyobbrészt csak farsangon szokás készíteni, s többnyire csak meleg kályha mellett kelhet meg, e végett fölötte szükséges, hogy a tészta használat előtt egy nappal fűtött kályha közelébe tétessék, hol jól kiszáradhasson és langyosmeleg lehessen. Vegyünk tehát 42 deka szitált legfinomabb lisztet egy medenczébe, sózzuk meg, miután egy kanálnyi tört czukor vegyíttessék hozzá; vegyünk ezután 2 decziliter langymeleg tejszínt, 5 tojás sárgáját, 8 deka fölolvasztott írósvajat és 25 gramm élesztőt, s mindezt habarjuk össze jól; a lisztből azután annyit kell elvenni, mennyi a fánk mennyiségéhez elegendő. Miután pedig a liszt nem egyenlő tulajdonságú, ennélfogva tanácsosabb kissé többet belőle kivenni, hogy így a tészta igen kemény ne legyen, később mindig lehetvén lisztet hozzá vegyíteni, ha a szükség úgy hozandná magával; ezután a fönebbi anyag szitán szűressék egy medenczébe, hol a liszttel mindaddig kevergettessék, míg a tészta a kanálról lefoszlik, miután még pár pillanatig jól megkeverendő. Megjegyzendő, hogy a tésztának keménynek lenni nem szabad, habár a fánk kiszaggatása bajjal járna is. Mármost egy sodródeszka hintessék meg liszttel jól, tegyük rá a tésztát s miután késfoknyi vastagra kisodrottuk, a fánkszurdalót mártsuk be jó lisztbe és szurdaljuk ki a fánkokat, melyek egy liszttel meghintett deszkákra rakandók és egy asztalkendővel betakarandók, hogy így a tészta ki ne száradhasson; tegyük ezután meleg kályha mellé, és hagyassék itt jól kelni; úgy hogy még egyszer oly magasak legyenek a kiszúrdalt fánktészták, mint kiszúrdalásukkor voltak; a tészta pedig egyáltalában keményebbre ne készíttessék, mint a mikép előirva van, mert különben nem lesznek könnyüek a fánkok és fölötte sok zsírt kapván, nem lehetnek oly jók és szépek, minőknek lenniök kell. Megjegyzendő még az is, hogy sütés alkalmával a zsírnak igen forrónak lenni nem szabad, és hogy a lábos, melyben süttetnek, mihelyt a fánkok berakatnak, azonnal födessék be, és födve maradjon mindaddig, míg egyoldalukon a fánkok megpirultak, azután azonban födve tartani nem kell. S ha már most mindkét oldalukról szép egyformára sültek, vegyük ki, tegyük itatós papirosra egy szűrőbe, hogy így a zsír róluk egészen lefolyhasson; azonban melegen kell tartani folyvást, miután megczukrozva asztalra adandók. E fánkok szép magasak legyenek és középen fehér övük legyen. Lehet befőzöttet is csészében langymelegen hozzáadni tetszés szerint. De meg is tölthetni a fánkot szintén bármilyen befőzöttel, csakhogy ekkor a tészta vékonyra sodortassék ki; a fánk közepébe tehát egy kevés befőzött tétetvén, tétessék rá egy másik kiszurdalt tészta, mely aztán egy kisebb fánkszurdalóval ismét kiszurdaltatik. Egyébiránt a kezelés szokott mód szerint történik.”
(Rézi néni: Szegedi szakácskönyv, az 1897-es kiadás 300-302. oldala.)

Ha olvasóink kipróbálták a 19. század legkedveltebb receptjeit, kérjük, hozzászólásban küldjék el nekünk a fánkok fotóját!

A Somogyi-könyvtár szegedi szakácskönyvekről készült virtuális kiállítása

Az első magyar nyelvű szakácskönyv 1698-as kiadásának receptjei a Magyar Elektronikus Könyvtárban is elérhetők, készítsenek “berbécs-fő salátát” vagy főzzenek “szömörcsök-lévet” a következő recept alapján:

Rézi néni Szegedi szakácskönyvének egy jóval későbbi kiadása ugyancsak a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A szegedi Terézekről, Rézi nénikről bővebben olvashatunk Cserna-Szabó András cikkében

Tary Pál pesti joghallgató korában ismerkedett meg Kováts Terkával, későbbi első feleségével. „Távkapcsolatuk” Tary szegedi joggyakorlata idején kezdődött, s a levelek egészen házasságuk megkötéséig rendszeresen váltották egymást.

Tary Pált (1803–1855), Szeged város főkapitányát a maga korában kiváló „kultúrférfiúként” az egyik legműveltebb szegedi polgárként tartották számon. Kézenfekvő a párhuzam „Szeged Széchenyijével”, Vedres István városi főmérnökkel: mindkettejükre jellemző a város iránti hűség és alázat, a könyvek szeretete, illetve a helyi kulturális élet fellendítésére tett erőfeszítés. Az 1844-ben megválasztott városi főkapitányról szólva kemény koponyáját, erős jellemét és vaskezűségét emelik ki a kortársak visszaemlékezései.

A III. szeged-felsővárosi nemzetőr gyalogszázad kapitányaként Tary aktív résztvevője volt az 1848/49-es forradalom és szabadságharcnak. A forradalmat követő választásokon azonban a nép „kiszavazza félelmetes állásából”, s méltatlan perek után, csak 1851-ben jut nyugdíjához. (A szavazásról – Reizner János: Szeged története, 2.köt. 78–79. o.)

Jogi munkássága mellett Tary Pál írói tevékenységet is folytatott. Közgazdasági tudósításokat írt pl. az első magyar közgazdasági lapba a Kémlőbe, verseket és színikritikákat az országos terjesztésű folyóiratokba. Értő tudással gyarapította könyvgyűjteményét: a jogi és gazdasági munkák mellett a gyermeknevelés és az orvostudomány témaköréből is vásárolt műveket, továbbá a szegedi szerzők kötetei is megtalálhatók könyvespolcain.
A család hagyatékát 1888-ban árverezték el, ekkor került a Somogyi-könyvtár tulajdonába Tary Pál könyvtára, személyes iratai és levelezése.

Szerelmi levelezés
Tary Pál pesti joghallgató korában ismerkedett meg Kováts Terkával, későbbi első feleségével. „Távkapcsolatuk” Tary szegedi joggyakorlata idején kezdődött, s a levelek egészen házasságuk megkötéséig rendszeresen váltották egymást. A könyvtár tulajdonában lévő félszáz levél 1824 és 1835 között íródott, többségük 1824–1825-ben.
S miről ír két szerelmes az 1820-as években?  Az elválás okozta hiányról, családi eseményekről, közelgő jurátusi vizsgáról és számos félreértésről.
Tary Pál a dátumozással ellentétes sarokban megszámozta leveleit, így könnyen összeáll a sorrend a két fiatal levelezésében. Az is világossá válik, mely levelek kallódtak el időközben. A megmaradtak egytől egyig magyar nyelvűek, néhányon a viaszpecsét nyoma is megőrződött. Tary Pál levelei – iskolázottságához és végzettségéhez méltóan – szép, kalligrafikus írással, finoman megfogalmazva, néha rímekbe, versekbe szedve íródtak. Kováts Terka írásmódja „köznépibb”, a fogalmazás és az íráskép egyaránt „kevésbé iskolázott hölgyre” utal.

A 1800-as évek közepén még kevés házasság kötetett igaz szerelemből. Akkoriban elvárás volt „jó házasságot” kötni, a családi érdekek álltak az első helyen. Tary Pál és Kováts Terka azonban megküzdöttek kapcsolatukért: az idő és a távolság próbáját is sikerrel kiállták. A mai olvasó hálával tartozik a gondosan megőrzött levelekért, hiszen általuk egy közel 200 éves szép szerelmi történet részesévé válhat.

A kártya a 13. században kezdte meg hódító útját Európában, és Magyarországon is igen gyorsan népszerűvé vált. Ennek ellenére kevés fennmaradt korai kártyalap ismeretes, mert használati tárgy volt, így a lapok idővel elkoptak. A kártyajáték eleinte a nemesi réteg kiváltsága volt, ám a nyomtatás megjelenésével, a nyomdatechnika fejlődésével egyre olcsóbban lehetett előállítani a paklit, s így szélesebb körben elterjedhetett.

Népszerűségét hazánkban egyházi és uralkodói tiltások, városi rendeletek is bizonyítják. A kassai takácsok céhe 1429-ben így rendelkezett: „Az legények közzül senki magát az részegségnek, az koczkázásnak és az kártyajádzásnak ne adja, a czéhnek kisebbségére, mert az ki efféle vétekben találtatik, elsőbben 40, másodszor 80 denár, harmadszor 2 ft bírságon marad.”
A kártyázás közismertségét, terjedését bizonyítja, hogy a 17. század elején Pázmány Péter a prédikációiban hasonlatként használja a játékot: „Nem kártya az szent irás, nem jácczótársaid a szentek, a lelki dolgok között ne makktromfoskoggyál.”
Sajnos ma nem ismerjük az őrzőhelyét annak a néhány kártyalapnak, amelyek Pesti Gábor 1568-as kiadású szótárának kötéstáblájából kerültek elő, de a szakirodalom szerint feltehetőleg Raphael Hoffhalter nyomdász készíthette az 1560-as években, s ez lehetett az egyik legkorábbi haza nyomtatású kártya.

A kártya speciális fajtája az ún. kérdés-felelet kártya, amely jósló, mulattató társasjátékként szolgált, s a megjelenése a 18. század második felére tehető. A nyugat-európai úri társaságban ezt a típusú játékot a hölgyek is előszeretettel játszották. A játék lényege, hogy a kártyacsomag egyik fele kérdéseket, a másik fele válaszokat tartalmaz. A játékosok húznak egy kérdést, majd arra egy felelet-lapot. A véletlenszerűen kialakult kérdés-felelet-páros komikus, gyakran pajzán párbeszédekhez vezetett, amelyen a társaság jót mulathatott.

A Somogyi-könyvtár 2020-ban vásárolta meg egy aukción az egykor vélhetően 50 kérdésből és 50 válaszból álló, szórakoztató kártyajátékot, amelyeken például az alábbi kérdések és feleletek találhatók meg:
„Szeret-é veszekedni?” „Tiszta ígaz szívböl.”
„Szívesen tsókolgat-é?” „Inkább másszor mint most.”
„Híven szeret-é?” „Semmiképpen nem.”
„Szívesen játzik-é kettősdit?” „Nem szabad arról tudakozódni.”

Az ilyen típusú, elsősorban a hölgyek szórakoztatására szánt kártyák az elődei a ma is népszerű gyermekkártyáknak, amelyek kérdés-felelet formájában tanítanak.

A Somogyi-könyvtár kártyajátéka 31 darab kérdés- és 43 darab válaszkártyát tartalmaz, tehát csonkult az idők során. Minden lap kétnyelvű, német és magyar.
A könyvtár tulajdonába került pakli különösen értékes, ugyanis eddig úgy tudtuk, hogy ez a típusú kártya a 19. század hatvanas éveiben jelent meg idehaza, erre a tényre a játéknak ez a példánya viszont rácáfol. A példány nyelvezete és a hátlapok nyomdatechnikai jellemzői alapján minden bizonnyal a 19. század első harmadában készült.

A kártyalapok három rétegből állnak, a hátlapból, az előzéklapból, amely a szöveget tartalmazza, és a két lap közé ragasztott régi, felesleges papírlapból, amely tartósabbá tette a lapokat. A könyvtár kötészetének munkatársai megmentettek, olvashatóvá tettek néhány ilyen lapot, amelyeken az 1804-es dátum szerepel. Ebből tudhatjuk, hogy a játék 1804 után készülhetett.

Ezt a különleges dokumentumot a közönség még nem láthatta, de amint újra fogadhatunk látogatókat, megmutatjuk Önöknek ezt a ritka és szórakoztató kuriózumot.

Radnóti Miklós tanulmányai, meghatározó tanárai és barátságai révén is ezer szállal kötődik Szegedhez. A Somogyi-könyvtár őriz néhány különleges dokumentumot, melyek az életmű igen izgalmas aspektusairól árulkodnak.

A költő 1931-ben megjelent, Ujmódi pásztorok éneke című verseskötetét a rendőrség elkobozta, mégpedig úgy, hogy Radnóti szegedi lakásában tartottak házkutatást, s onnan vitték el a példányokat. A visszaemlékezések alapján Radnóti barátai azonban megmentettek néhány példányt a megsemmisítéstől, köztük minden bizonnyal azt is, amelybe később a költő leírta a kötet hányattatott sorsát, s amelyet a könyvtárunk őriz.
A H. e. 9248-as jelzetű kötet előzéklapján az alábbi bejegyzés olvasható Radnóti kézírásával: “Ezt a könyvet megjelenése után a budapesti ügyészség az egész ország területén, rádiókőrözéssel elkoboztatta. A vádirat szerint a kötet nyolc verse közszeméremsértést és vallásgyalázást tartalmazott….”

Bíró-Balogh Tamás Radnótinak ezt a bejegyzését – illetve azt, hogy a költő a bejegyzéssel ellátott példányt a Somogyi-könyvtárnak juttatta el – “palackpostaként” értékeli. A könyvtár fő feladata a megőrzés, s ha minden példányt megsemmisítenének is, az itt őrzött kötetben le van írva minden körülmény, amit a verseskötet hányatott sorsáról tudni érdemes.

Az Ujmódi pásztorok éneke egy másik példányát is őrzi a könyvtár, amelyet a költő Kárászné Szivessy Máriának “kézcsókkal” dedikál. Kárászné a szegedi fiatalok pártfogója, támogatója. A Somogyi-könyvtárban található Juhász Gyulától is neki szóló dedikáció. Az ő lánya Kárász Judit, a később híressé vált fotóművész, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagja.
Szivessy Mária – mivel Kaffka Margit barátnője volt – segített Randótinak abban, hogy a doktori dolgozatához elengedhetetlen Kaffka-szövegeket beszerezze, amelyek akkorra már nehezen voltak hozzáférhetők. Radnóti doktori értekezése Kaffka Margit művészi fejlődése címmel készült el.

Az Újhold című Radnóti-kötet 1935-ben jelent meg, s az illusztrációit a később világhírűvé váló grafikus, fametsző és díszlettervező, Buday György készítette el, aki a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának alapítója, vezetője volt.
A Somogyi-könyvtár nem csupán a szegedi kiadású verseskötet őrzőhelye, de nálunk található a kötetet illusztráló Buday-metszetek néhány dúca is. Buday György és Radnóti Miklós maradandó alkotása együtt, egy helyen csodálható meg ezáltal.

Virtuális kiállításainkból: Radnóti Miklós, Buday György

Könyv és kutatója szabadegyetemünk vendégeként a Radnóti-dedikációk kutatója, Bíró-Balogh Tamás interjút is adott.

„Annyi bajom van, mint az istennyila avval a menykő nagy kötettel!”

A legismertebb magyar költő, a szerelem és a forradalom poétája halhatatlan műveket hagyott maga után. Kevésbé ismert tény azonban, hogy „összes művei” már életében megjelentek.

Az alább látható kopott kötésű, vaskos könyv talán nem tűnik olyan értékesnek, mint nagy, bőrkötéses társai. Pedig nem így van: az 1847-ben Pesten, Emich Gusztáv által kiadott Petőfi összes költeményei egy kötetben című ez a kiadvány a legelső „Petőfi-összes”.

A költő 1842 és 1846 között keletkezett szerzeményeit a híres könyvkiadó és könyvkereskedő, Emich Gusztáv adta ki. 500 pengőt fizetett Petőfinek, s díszkiadásban, a költő acélba metszett arcképével jelentette meg a több mint ötszáz oldalas gyűjteményt.
A Pesti Divatlap hasábjain Emich Gusztáv már 1847. január 24-én előfizetőket toboroz a könyvre: „Ki ne szeretné bírni legnépszerűbb költőnknek összes költeményeit egy szép és teljes kiadásban! … Az előfizetési ár példátlan olcsósággal csak 3 pengő forint.”

Beimel József nyomdájában már az év elején el is kezdték a nyomtatást. Petőfi maga is folyamatosan korrektúrázta, figyelemmel kísérte a munkálatokat, amit bizonyít az 1847. február 18-án Kovács Pálnak írott levele is. Ebben ezt írja a költő: „Győrbe azért nem mehettem, mert minden istenadta nap kétszer kell a nyomdába zarándokolnom. Annyi bajom van, mint az istennyila avval a menykő nagy kötettel!”
A sok munka azonban meghozta gyümölcsét: a nagy kötet 1847. március 15-ére kijött a nyomdából, és a korabeli sajtóvisszhang szerint 3000 példányban el is kelt. A kiadvány a költő számára még nagyobb ismertséget, s a későbbi Emich Gusztáv-féle szerződések miatt anyagi biztonságot is hozott.

Ez a kopott kötésű könyv tehát az első Petőfi-összes, amely a szerző életében, saját korrektúrázásával jelent meg.

„Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal…” A Szépség koldusa 1922 végén jelent meg háromszáz példányban. A Makón élő ifjú költő Juhász Gyulát kérte meg, hogy előszót írjon kötetéhez.

Az akkor tizenhét éves fiatal költő mindössze néhány hónapja kezdett levelezésbe, majd ismerkedett meg személyesen is Juhász Gyulával, akit a családi levelezésben „Magyarország élő költőinek legnagyobbikaként” emleget. Juhász mutatta őt be Koroknay Józsefnek, a szegedi nyomdásznak, aki később kiadta a verseskötetet.
A Szépség koldusa című kötet előszavában Juhász Gyula „Isten kegyelméből való költőnek” nevezi, aki „olyan ígéretekkel teljes, amelyeknek beváltása […] őt a jövendő magyar poézis legjobbjai és legigazabbjai közé fogja emelni.”

A 45 verset tartalmazó kötetnek számos dedikált példánya ismeretes, a legkülönlegesebbeket azonban könyvtárunk őrzi. Nálunk találhatók ugyanis a Juhász Gyulának és Móra Ferencnek dedikált példányok, vagyis azok, amelyeket József Attila először fogott kézbe, s először dedikált az életművéből.

1922. december 17-én, amikor a kötet kijött a nyomdából, József Attila átvette az első példányokat, s megírta a legelső ajánlásokat. Az egyiket az előszó írójának, a példaképének, Juhász Gyulának, a másikat a szegedi kulturális élet szervezőjének, a Somogyi-könyvtár rendkívül népszerű igazgatójának, Móra Ferencnek címezte. Sajnos a Juhász Gyulának szóló dedikáció mára már csak önmagában, verseskötet nélküli címlapként maradt fenn, de a Kilényi-gyűjtemény részeként a Somogyi-könyvtár egyik kuriózumaként őrizzük.

Külön érdekesség, hogy József Attila kötetét a Makói Friss Újságban már november 12-én hirdették, s a megjelenés után az előfizetőknek a költő többnyire saját maga hordta ki a példányokat Szegedre, Makóra és Kiszomborra.

A Somogyi-könyvtár virtuális kiállítása, amely József Attila szegedi éveit mutatja be

József Attila összes költeményei (Magyar Elektronikus Könyvtár)

A Somogyi-könyvtár őriz egy igen különleges oklevelet: egy bárói címet adományozó levelet, amelyet maga Mária Terézia írt alá. Az oklevél bordó bársonykötést visel, és az úgynevezett nagy királyi pecséttel hitelesítették, amit a kancellárián csak olyan hivatalos dokumentumhoz használtak, amelyet maga az uralkodó írt alá.

A viaszpecsét megmunkált fa pecséttartóban, aranyozott zsinegen függ. Az oklevél pergamenre, vagyis kikészített állati bőrre íródott. Mielőtt a címereslevél tartalmát olvashatnánk, mindjárt a dokumentum elején gyönyörű, festett címerrel találkozunk, amely a bárónak adományozott címert ábrázolja, s amelyet az udvarban erre tartott festők készítettek el minden kiadott oklevélhez.

Az oklevél címzettje Friedrich Wilhelm Dietterich, akinek bárói címet adományoz a királyné. A kor heraldikai szokásainak megfelelően a kék és arany tintával megírt dokumentum ismerteti a leendő báró érdemeit, családjának tagjait, és hosszasan, rendkívül részletesen szól arról, hogyan néz ki pontosan a kapott címer. Friedrich Wilhelm Dietterichről annyit tudunk, hogy az 1760-as években vezető szerepet töltött be az erdélyi kincstári igazgatásban. Külön érdekesség, hogy az oklevél szerint kislányát Mária Teréziának hívták.

Az 1750. április 21-én kelt oklevél Mária Terézia és a tanúk aláírásával zárul. A címeres levél a kötészetünknek köszönhetően rendkívül jó állapotban, frissen készített dísztokban található meg őrzőhelyén, a Somogyi Károly Emlékkönyvtárban.

Az oklevél örökbefogadója, Homoki-Nagy Mária professzor asszony a Somogyi-könyvtárban tartott előadásában számos érdekességet mondott a címereslevélről.

Egy páratlan szépségű és nagyon ritka kincs: a pápai kert növényeit bemutató botanikai munka a 18. század végéről

A Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár botanikai tárgyú dokumentumállománya rendkívül gazdag és sokszínű: a kéziratos munkától kezdve a dedikált doktori dolgozaton át a könyvritkaságnak számító egyedi, kézi színezésű metszetekkel ellátott herbáriumig találkozhatunk kuriózumokkal.

Ezek a könyvkincsek nem csupán botanikai, orvos- és gyógyszerésztudományi tekintetben rendkívül fontos kordokumentumok, hanem könyv- és művelődéstörténeti szempontból is nagy értéket képviselnek.

A most bemutatásra kerülő nyolckötetes ritkaság Somogyi Károly esztergomi kanonok tulajdona volt, ő adományozta Szegednek. Mivel a bibliofil könyvgyűjtő pap is kedvelte a botanikát, sőt, néhány bécsi virágszámla alapján tudjuk, hogy maga is kertészkedett, így érthető, hogy a gyűjteménybe nagy értéket képviselő, régi botanikai könyvek is bekerültek.

A herbáriumok funkciója, célja az egyes korszakokban más és más: míg az ókorban a rendszerező leírás és a hasznosíthatóság feltüntetése volt a cél, addig a középkori kolostori kultúra a gyógyászati célokat szolgáló füveskönyveket részesítette előnyben.

A herbáriumok népszerűsége a könyvnyomtatás megjelenésének köszönhetően a korai újkorra tovább nőtt, és a nyomdatechnika fejlődésével a növényekről készülő illusztrációk is egyre pontosabbak, precízebbek lehettek.
A 15. századi herbáriumokban fametszeteket találunk, amelyeket gyakran kézzel színeznek ki. Az új technika, a rézmetszet megjelenése már sokkal árnyaltabb, finomabb ábrázolást tesz lehetővé, így a 18. században rendkívül igényes, pompás albumok jelenhetnek meg. A litográfia, a kőnyomat pedig hatalmas példányszámú sokszorosítást tesz lehetővé.

A régi herbáriumoknak nem csupán művészi és esztétikai értéke van, hanem gyógyszer- és gyógynövénytörténeti, botanikai szempontból is fontos forrásértékkel bírnak: segíthetnek a mára kihalt, vagy éppen egy-egy területen már nem honos növények beazonosításában, a flóra változásának megfigyelésében.

A herbáriumok egy speciális típusa kifejezetten egy-egy kert bemutatására született. A botanikus Giorgio Bonelli 1772 és 1793 között mindössze 300 példányban jelentette meg Hortus Romanus (azaz Római kert) című művét, amely a XIV. Kelemen pápa által létesített római kert 800 növényét írja le 8 kötetben. A kézzel, egyedileg színezett metszetek páratlan szépségűek. Az alacsony példányszám miatt ma már alig találunk olyan gyűjteményt, ahol mind a nyolc kötet megtalálható, éppen ezért értéke szinte felbecsülhetetlen.

Pillantson bele a kötetekbe az alábbi gyűjtemények weboldalán:
New York Public Library
Biodiversity Heritage Library
Teylers Museum
Royal Academy of Arts

Cserei Mihály (1667—1756) magyar nyelven írta meg emlékiratát, mely Erdély históriája vagy Erdély története néven vált ismertté, és korának népszerű történeti forrása lett. A protestáns taníttatású történetíró históriájában rendkívül szemléletesen mutatja be a 17. század második felének, a 18. század elejének eseményeit.

A művet 1709 és 1712 között írja meg Brassóban, tehát abszolút “naprakész” a munka. A história többnyire kronologikus sorrendben számol be a korábbi évekről, és nem csupán a magyar és az erdélyi eseményekről ír, hanem hosszasan értekezik a világpolitikai történésekről is, főként a háborúkról, de nem hagyja ki a rendkívüli időjárással kapcsolatos megemlékezéseket sem.
Fő forrásait egyrészt a külföldi és haza újságok, tudósítások képezik, de a saját korábbi naptári feljegyzéseit is felhasználja.
Külön izgalmas, hogy olykor különféle legendáknak, mondáknak is hitelt ad, és megtörtént dologként mutat be meg nem történteket.
Az olvasóval a saját tapasztalatait is megosztja, rendkívül jó stílusban, élvezetesen ír. Megfigyelhető, hogy amikor egy-egy jelentős történelmi eseménynél a fordulópontokhoz, sorsfordító cselekményekhez érkezik, olykor elragadja a hév, s ilyenkor inkább fiktív irodalmi alkotást hoz létre dialógusokkal, színesen, ám kevés történeti hitellel.

A história a 18. század során nagyon népszerűnek számított, több száz kéziratos forrás maradt fenn, ami arra utal, hogy bár nem került sor a nyomtatott megjelenésére, az értelmiségi réteg másolta, másoltatta magának, használta a történeti dokumentumot.
A mű 1852-ben jelent meg először nyomtatásban, Kazinczy Gábor gondozásában.

Érdekesség, hogy Szeged történetének egy olyan szegmenséről is ír, amelyről máshonnan nincs tudomásunk. A következőket írja az 1711-es esztendőről:

„[…] mert Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészék, úgy annyira, hogy a számtalan halak a Tisza száraz fenekén künn maradván nem győzték az emberek kifogdosni…”

Erről a csodás eseményről csak Csereitől tudunk, rá hivatkozva veszi át Reizner János a Szeged története című munkájába. Ha Cserei ezt is hallomás, szóbeszéd alapján írta le Brassóban, akkor nagy valószínűséggel ugyanúgy nem történt meg a Tisza kiszáradása sem, mint ahogy nem történt meg például az általa szintén megírt 1692-es szebeni véreső sem.

A könyvtárunk kéziratát a paleográfiai jegyek, a duktus alapján 18. század közepi, végi másolatnak véljük.

Az idézett szakasz a Somogyi-könyvtár első igazgatója, Reizner János Szeged története című munkájában

Az 1852-es kiadás a Magyar Elektornikus Könyvtárban

Kovács István: Cserei Mihály: Erdély históriája [1661—1711]. Tiszatáj, 1984/ 8. p. 82.

Fülöp László: Cserei Mihály kalendáriumairól (1690–1698). Művelődés, 2017. október