Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv
A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Fagler Erika ének-zene tanár, karnagy, a Szeged Városi Kórusegyesület vezetőségi tagja, a 25 éves Pro Musica Művészeti Iskola alapítója Terescsényi György munkáit ajánlja.
Engedje meg a kedves olvasó, hogy ne csak egy könyvre, hanem egy elfeledett szegedi költő, író életművére hívjam fel a figyelmét.
Pár éve, mikor a Fagler család múltját kutatgattam, rábukkantam az Arcanumban Terescsényi György Kőtyúk című elbeszélésére, mely az Új idők című lapban jelent meg a múlt század elején. A történetben a már azóta rég lebontott Szent György téri iskola egy olvasásórájára leshettünk be. Ezt az iskolát jobbára „tornyos iskolá”-nak hívták a szegediek, mivel korábban templom volt, a tornyát lebontották, vízszintesen kettéosztották. Egyik szintjén a lányok, másikon a fiúk koptatták az iskolapadot. A tanító betegsége miatti rendhagyó órába látunk be, ahol negyven süvölvény kiskamasz között megjelenik a történetben „Fagler Józsi, a rézöntő fia” is. Mint kiderült, az író és Apám osztálytársak voltak később is, a Piarista Gimnázium évkönyvének tanúsága szerint. A hangulatos történet az író gyermekkori emléke lehetett. Ez az élmény keltette föl a figyelmem a mára elfeledett Terescsényi György szegedi születésű (1890–1965) íróra és költőre, aki Móra, Tömörkény, Juhász Gyula kortársa volt. József Attila recenziót is írt Délibáb című verseskötetéről.
Hamarosan szert tettem néhány kötetére, és azokon próbáltam kideríteni, mi az oka, hogy már szinte senki sem emlékszik rá szülővárosában, ahol az íróknak és költőknek szobraik, utcájuk van, és róluk elnevezett iskolák.
Aranyhomok című novelláskötete elején vall magáról. A „nagykörúton”, a Csongrádi sugárút sarkán lévő iskola melletti házukban nőtt föl. Pajtásai a körúton kívül lakó „földművescsaládok, fuvarosok, szegényemberek mezítlábas gyerekei” voltak. Ő már cipőben járt, de ha közéjük ment, levetette és eldugta „a Kónyáék dobogója alá”, ne különbözzön tőlük. Az itt átélt élmények, érzések képezik elbeszéléseinek témáját, hatják át verseit, írásait, amelyekből hiányzik minden hatásvadászat, „egyszerű elbeszélő eszközei hatásos eszközök”. Fölleljük írásaiban a szegedi táj nyelvezetét, az ízes szavakat, érdekes, a hely szülte fogalmakat, amelyeket lassan már elfelejtünk. Olvasás közben mindig megörültem, ha egy múltból ismerős, de régen nem hallott szóval találkoztam. Példának csak egyet hozok: szárnyék. Ez Bálint Sándor Szegedi szótára szerint nádból, szárból készült tető nélküli enyhely a jószágok számára. A szár és árnyék szavak leleményes összevonásából.
Írásai ritkán derűsek, gyakran komorak, tragikusak, mint az élet volt az első világháborút követő években. Olvashatunk a történetekben az emberi élet ezernyi színéről, a bajok és szenvedések mellett helytállásról, emberségről is. Jól ismeri hőseit, körülményeiket, életüket, hisz köztük élte gyermek- és ifjúkorát, így ábrázolása életszerű, egyszerű, őszinte. Mindig sikerül fölkelteni irántuk érdeklődésünket.
Születésének századik évfordulóján Apró Ferenc – aki a „múlt ködéből” folyamatosan igyekszik előhívni az elfeledetteket – írt megemlékezést a Reggeli Délvilág 1990. november 2-i számában „Terescsényi György csöndes centenáriuma” címmel.
A száz évvel előtti múltban szívesen barangoló olvasóknak ajánlom a könyveket. Keressék a könyvtárakban Terescsényi György könyveit: Hősök, Lesz, ahogy lesz, Lélek, Merre a napkelet?, Bolygó magyarok, A magas iskola (regény), Aranyhomok (elbeszélések), Délibáb, Dávid hegedűje (versek).
Terescsényi György kötetei a Somogyi-könyvtárban megtalálhatók.
