Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szekeres Ildikó, a szegedi egyetem jogi karán működő Europe Direct Szeged irodavezetője Vincent van Gogh Théo öccsének írt leveleit ajánlja.

Vincent van Gogh már gyermekkoromban hatással volt rám. Könyvtárból kölcsönözhető albumokban a képeit, rajzait nézegettem és csodáltam már akkor is. Néhány festményét később „élőben” láttam európai múzeumokban szétszórva, de az első igazán meghatározó személyes élmény 2009-ben, az amszterdami Van Gogh Múzeumban ért. A nagyszerű kiállítás végén megmagyarázhatatlan volt számomra saját reakcióm: a festő és öccse sírját ábrázoló, valós méretű fekete-fehér fotó annyira szíven ütött, hogy a könnyeim is kicsordultak.

Akkor még nem sejthettem, hogy egyszer ott fogok állni annak a szobának a küszöbén Auvers-sur-Oise-ban, ahol van Gogh a haláltusáját vívta, és megilletődve fogom a fejfáját megérinteni az auvers-i temetőben, ahol Théóval, az öccsével együtt nyugszanak.

Párizsban, a Musée d’Orsay-ben rendezett nagyszabású van Gogh kiállításon tapasztalhattam meg újra, milyen az, amikor egy festmény olyannyira rabul ejt, hogy az ember nem tud a bűvköréből kiszakadni. Csak Albrecht Dürer Münchenben látható önarcképe volt rám korábban olyan hatással, mint Párizsban egy-egy van Gogh-önarckép: megkövülve álltam előtte, és nem tudtam továbblépni.

2013-ban teljesen véletlenül láttam meg egy párizsi könyvesboltban azt a kötetet, amelyben Vincent van Gogh Théo öccsének írt leveleit adták közre. Az, hogy franciául olvashattam ezeket a szívfacsaró írásokat, még személyesebbé tette az élményt, hiszen a levelek egy részét így az eredeti nyelven tudtam befogadni (a van Gogh testvérek hollandul, angolul és franciául leveleztek egymással). A magyarul elérhető „Van Gogh válogatott levelei” című kötet nagyjából a fele annak az anyagnak, amit a Gallimard újra kiadott.

Egyszerre gyönyörű, ugyanakkor elmondhatatlanul fájdalmas e sorokat olvasni, hisz a történet tragikus végét ismerjük. Van Gogh lelkének szinte minden rezdülése feltárul előttünk: a hit, az öccse iránti szeretet, a remény, az útkeresés, a lelkesedés és a csalódás örökös körforgása, rövid életének méltatlan küzdelmei, a nélkülözés, a betegség, a sikertelenség. Az olvasó némán, legbelül zokogva kíséri végig a festőóriást a sors által számára kijelölt stációkon.

A Van Gogh válogatott levelei című kötet a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Lovas Mária, az Alliance Française Szegedi Francia Kulturális Egyesület franciatanára Janikovszky Éva Van egy jó hírem! címmel megjelent válogatott írásait ajánlja.

– Olvasó embernek tartom magam, aki sosem ér az olvasandó lista végére. Csapongok a műfajok között, érdeklődve olvasom a kortárs szerzőket, a „kimaradt” klasszikusokat, a barátaink által ajánlott könyveket, az innen-onnan felbukkanó olvasnivalót. Olvasni jó, ám olvasni veszélyes. Mert vannak könyvek, amelyek nem egyszerűen megszólítanak, de magukkal ragadnak, és nem engednek. Aztán óvatlan olvasóként azon kapom magam, hogy nem készült el a tervezett munka, hogy családtagjaim már sokadszor osonnak a hűtő felé, vagy ami még rosszabb: nem aludtam – mondta Lovas Mária.

Hogyan lettem olvasó? Mikor kezdődött? Amikor meséltek az ágyunk mellett, amikor egy szép könyv volt az ajándék az ünnepeken, vagy amikor a mezőtúri városi könyvtár dolgozói hagyták, hogy a tinédzser lányok vihogva válogassanak a polcokon szunnyadó, olvasóra leső pöttyös és csíkos könyvek között? És hogy folytatódott? A gimis kötelezők hatása, amiket nem lehetett nem elolvasni, mert Achsné Gizi néni nemcsak szigorú volt, de minden szerzőt jószívvel ajánlott a figyelmünkbe? No jó, azért így is kimaradt egy-két remekmű. Vagy mert később nyelvszakosként illett ismerni az orosz, majd a francia irodalmat?

És a kedvenc, a meghatározó könyv? Úgy érzem magam, mint Gombóc Artúr… Lázár Ervin, Saint-Exupéry, Fekete István, Vámos Miklós, Janikovszky Éva… Mert „Velem mindig történik valami” és közben nem csak a feledhetetlen szereplőgárda miatt olvasom a „Málnaszörp és szalmaszál” történetet, de örülök, hogy lány, és örülök, hogy fiú. Aztán már nekik olvasom a Réber László által illusztrált könyveket, és lassan beleérek „A lemez két oldala” és a „Felnőtteknek írtam” világába. És anyukámmal felváltva olvassuk a „Mosolyogni tessék!” és az „Ájlávjú” sorait.

De akkor nézzük a legutóbbi Janikovszky-szerzeményt: „Van egy jó hírem!” Számomra mindenképp. Mert bárhol nyílik ki a jellegzetes stílusú írások válogatása, biztos lehetek benne, hogy ismét jólesően bekukucskálhatok az írónő életének pillanataiba, anélkül hogy zavarba kellene jönnöm a látványtól. Ráadásként minden írás végén pár sort a fia, Janikovszky János írt. Így peregnek elém a sorokból a hétköznapi vagy rendkívüli események, mulattató vagy elgondolkodtató történetek utazásról, bevásárlásról, öregedésről, de mindenekelőtt emberi kapcsolatokról, barátságról és szerelemről. Az élmények, az érzések és a dilemmák gyöngysorai szétgurulnak, hogy lehajoljak értük, majd újra összefűzzem őket, és megállapítsam: élni jó. Szerencsés vagyok, mert olvashatok.”

Janikovszky Éva Van egy jó hírem! címmel megjelent, válogatott írásait tartalmazó kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Nyíri Péter díszítőfestő Mojzer Ákos – Mojzer Dávid – Rafai Alexandra 18.48 című képregénysorozatát ajánlja.

Nyíri Péter végzettsége szerint festő és grafikus, és elkötelezett a kilencedik művészeti ág, a képregény iránt. A Somogyi-könyvtár Stefánia Fiókkönyvtár-klub képregényklubjában többször tartott már interaktív előadást.

„A sorozat, noha jobbára Magyarországon játszódik és valóban egy forradalmi mozgalom történetét meséli el, sőt olyan szereplők is felbukkannak benne, mint Széchenyi István, valójában egyáltalán nem a mi negyvennyolcunkról szól. Egy képzeletbeli világ képzeletbeli szabadságküzdelmét mesélik el az alkotók” – írta róla a Könyvkultúra Magazin.

A képzeletünk magasba tud röppenni, ha csak egy pillanatra belegondolunk egy alternatív XIX. századba. A 18.48 című képregény is ezt a világot hozza el nekünk. A történet szerint egy család kiüti a Habsburgokat, és utána a többi európai hatalmat. Beleül a kontinens valamennyi trónjába, mert birtokukba kerül egy energiaforrás, amivel elsöprő katonai fölényre tesznek szert. Mire a 18.48 című képregény története elkezdődik, minden zászló közepén a pók hordozta címer éktelenkedik.

Az 1848-as események eredeti története ismert: forradalmak, társadalmi változások és technológiai fejlődés. A 18.48 című képregényben megalkotott világot ugyanezekkel a címszavakkal lehetne leírni, mégis egy egyszerű ötlet, egyszerű változtatás teszi izgalmassá a képregénybe átírt történetet. Európa számára alkottak egy közös ellenséget és elnyomó hatalmat, ami ellen „lehet lázadni”. Ellenállók, kémek igyekeznek úgy mozgatni a fogaskerekeket, hogy abból forradalom legyen.

A fejlődés olyan ütembe zajlik a panelek között megálmodott világban, melyet a valóságban csak a XX. században élhetett meg az emberiség. Gépparipák robognak a lovin, és minierőművel hajtott gyorsvonat suhan ki a Keleti pályaudvarról, miközben a talajhoz már nem sok köze van a szerelvénynek. Ami nekem igazán tetszik benne, hogy a végtelenségig lehet bővíteni az univerzumot. Rengeteg, egymástól független, mégis összekapcsolható lehetőség van benne.

Mojzer Ákos–Mojzer Dávid–Rafai Alexandra 18.48 című képregénysorozata kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Kocsis Lilla, az SZTE Oktatási Igazgatóság Oktatásfejlesztési Iroda irodavezetője, a Design Kiadó szerkesztője Babits Mihály Elza pilóta vagy A tökéletes társadalom című regényét ajánlja.

Már gyerekként azt tanultam, hogy a könyv érték, amire vigyázunk. Nagyapámnak az ötvenes években egy könyve volt, amit este, a petróleumlámpa fényénél olvasott: Petőfi összes versei. A könyv ma is ott van könyvespolcomon, immár sok másik kötet mellett, örökségként és emlékként. Van, ami ajándékként került hozzám, van, amire hosszan vágytam, és gyűjtögettem a rávalót, van, amire véletlenül akadtam antikváriumokban. Olvasok, hogy értsem a világot, az embereket, magamat, amióta csak ismerem a betűket. Szegeden, az egyetemen aztán profi olvasóvá neveltek a tanáraim, így szerkesztőként kéziratokat, majdnem kész szövegeket is olvasok, és segítem a befejezésüket. Rajongója vagyok a könyveknek, nem csoda, ha ezt az alkotó folyamatot varázslatként élem meg, és büszkén egyengetem egy-egy új könyv megjelenéséhez az utat.

Irodalmi mindenevőként egyszerre akár több könyvet is olvasok kíváncsiságból, szórakozásként, szakmai érdeklődésből. Babits Elza pilóta vagy A tökéletes társadalom című regényéhez rendre visszatérek, és nem azért, mert az életmű ragyogó darabja volna. Babits számunkra költő, esetleg a Jónás könyve szerzője, ritkán gondolunk rá regényíróként, pláne sci-fi szerzőként. A Gólyakalifát vagy a Halálfiait keressük a könyvtár polcain, de soha nem az Elzát. Igazunk van. Az Elza nem az a könyv, amit jó olvasni, hiszen ódivatúan nyugtalanító. Egy olyan világot vizionál, ahol örök a háború, és az élet a halál árnyékában csakis örömtelen lehet. Az ember, aki nem hisz a nyilvánvaló összeesküvésben, egy kísérlet része, és eszméknek alárendelve tengődik a városok óvóhelyein vagy a harctéri árkokban. Elzát a jószerencse sokáig megóvta a harctértől, pilótaként azonban ő is a meghasonlott emberiség sorsára jut, amikor saját városát bombázza.

Ritkán keressük a világ borús befejeztét felmutató szövegeket. Ami mégis különlegessé teszi az Elzát, az a naiv féltés, amivel a 20. század tekint a jövőre, a mi századunkra. Mi, akik élünk a regény jövőjében, megmosolyogjuk 1933-as fantáziavilágát, és talán észre sem vesszük, hogy az akkor papírra vetett tudományos-fantasztikus mű attól fél, hogy az ember, a valaha élt legokosabb lény, önmaga és bolygója elpusztítója lesz.
Babits könyve nagyapám Petőfi-kötete mellett van a polcon. Illik a versekhez. A jelennek szóló aggódó jóslat és féltő intés, egy hivatását komolyan vevő költő műve. Esténként néha felkapcsolom a lámpát, és fellapozom.

Babits Mihály Elza pilóta vagy A tökéletes társadalom című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Ábrahám Vera könyvtáros Péliné Nyári Hilda Az én kis életem című önéletrajzi írását ajánlja. Ábrahám Verának a közelmúltban jelent meg a Szegedtől Jeruzsálemig – A Löw-könyvtár címmel immár nyolcadik, hiánypótló kötete. Szakmai munkáját 2017-ben Szeged Kultúrájáért díjjal ismerte el az önkormányzat.

Ha kérdezik, milyen kapcsolatom van az olvasással, erre a hivatásom egyértelmű választ ad. A könyv, a könyvtár életem nagy részét betöltötte, és ma is azt teszi.

Az első kötetet a szüleimtől kaptam, Móra Ferenc: Dióbél királyfi című vászonkötéses könyvét máig őrzöm. Majd általános iskolás koromban boldogan vittem haza a jó tanulmányi eredményemért kapott kötetet, Mikszáth Kálmán Szent Péter esernyője című könyvét. A későbbiekben jöttek a kötelező olvasmányok, az Egri csillagok, a Jókai-kötetek, a külföldi és magyar drámák. Tizenéves koromban a tengerésztörténeteket író Dékány András regényeit faltam. Később aztán a Verne- és Ráth-Végh-könyvek következtek.

Mindig szerettem a verseket; Jeszenyin, Ady, Ahmatova és Heine a kedvencek közé tartoznak. Volt a családi könyvtárunkban egy gót betűs, német Heine-kötet; megtanultam ezt az írást, hogy eredetiben olvashassam, és titkon műfordító szerettem volna lenni. A 80-as években népszerűek voltak a krimik, belemerültünk gondjaink elől Agatha Christie és Chandler történeteibe. Moldova könyveit már a könyvhét előtt félretették nekünk, könyvtárosoknak a boltban. Kedvenc drámáim Dürenmatt-tól származnak. Álmom, hogy egyszer színházban láthassam A Nagy Romulust. A népek mitológiáiról szóló munkák és a görög filozófusok művei jókora helyet foglalnak el a polcaimon. A kedvenc képzőművészeim, mint Dalí, Magritte és Mondrian albumait ma is szívesen tanulmányozom. Az utóbbi évtizedekben a könyvtár- és temetőkutatásaim miatt főleg a speciális szakirodalom köt le.

Nehéz egy könyvet kiválasztani. Hosszas latolgatás után Péliné Nyári Hilda Az én kis életem című kötete mellett döntöttem. Hilda néni varázslatos asszony, Péli Tamás festőművész édesanyja, muzsikus cigányok leszármazottja. A két világháború közötti pesti cigányság élete tárul fel önéletrajzi írásában. Könyve olyan hatással volt rám, hogy tudtam: bármilyen nehézségbe ütközne is, fel kell keresnem ezt a rendkívüli embert. Megismerkedésünk után haláláig tartó barátság szövődött közöttünk.

Hilda néni önéletírásának magával ragadó a stílusa, és sugárzik belőle a szeretet, amelynek hatására jobb emberré, toleránsabbá válik az olvasó.

Péliné Nyári Hilda Az én kis életem című önéletrajzi írása a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Fabulya Andrea, a Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium tanára, a város számos irodalmi estjének versmondója Szepesi Attila Tündérek és katonák című esszékötetét ajánlja.

Nemrég kezdtem esszét olvasni. Másképp is élem meg, mint a verset vagy a regényt. A regényvilágba belépek. A versvilágot befogadom. Az esszé viszont: hol beszippant, hol eltávolít.

Sokfajta távlatot élek meg ilyenkor. A jó esszé ki-be dobál, újra és újra magához hív, egy-egy mondatot hevesen újramorzsolok, zsolozsmaként mondogatva, aztán tovább, aztán újra vissza…

Így jutottam el Szepesi Attila esszéihez. A Szepesi-írások valahogy mindig a csodáról, a teremtett világ szépségéről mesélnek nekem. Szepesi Attila, aki Temesi Ferenc szavaival élve: „az utolsó hegedűs” volt e hazában, olyan könnyedséggel mesél a számomra szinte beláthatatlan időbeli távlatokról, úgy időzteti olvasóját régmúltak és/vagy messzeségek, történelmi, irodalmi adatok rengetegében, mintha csak a fagerendás kerti lakba szaladnánk át egy kis portalanításra valamikor, valahol, mert épp ideje van már. Közben persze jól összekuszálódik a hajunk, újragombolódik az életünk összes valamirevaló kérdése-válasza, mire ebből a metafizikai térből hazaérünk…

Szepesi Attila kötődött Szegedhez: itt tanult főiskolán, egyetemen, élénk kapcsolat fűzte a városhoz, bár Beregszász (és hivatalosan Ungvár) a szülőföldje. De nem Szegeden találkoztam vele, hanem a Paulovics Tamás által szervezett szentesi irodalmi találkozókon, valamikor a 2010-es évek elején. Mondtam a verseit, megszólítani nem mertem, jólesett a köszönete. Nem is tudtam akkor még, milyen remek, magával ragadó stílusban mesél, amikor esszét ír, és milyen sokrétű műveltséganyagot tesz mesésen izgalmassá egy-egy gondolatmenettel. Mert bizony felütik kis fejüket, ki-kibújnak, gyengéden elidőznek az olvasó vállán, beleszuszognak a nyakába: a manók, a tündérek, a varázslók, a boszorkányok, a vitézek és katonák, megannyi álmatag képviselője a mesefrontnak.

„A lankán, mely billenten áll Isten tenyerén – mondjuk a Teremtő középső- meg mutatóujja között, suhog a szél. A szirmokon dongók zöngicsélnek. Aztán hirtelen eláll a szél. Minden mozdulatlanná dermed. Áll a levegőben a ragadozómadár szárnya. A réten a fűszál. A fűszál tövén a cincér. Rezdületlen a kő, melyben ősvilági levelek lenyomata látszik. Meg se rebben a sombokor. Érezhető mégis, hogy a pillanat sebezhető. Benne az élet törékeny. És ez a törékenység is része az örökkévalóságnak.”

A törékenység is része az örökkévalóságnak.

A kultúra az egyetlen menedék. Nincs út másik.

Szepesi Attila Tündérek és katonák című esszékötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Bálint Jánosné Ilike, a Somogyi-könyvtár Íróklubjának tagja Németh László Iszony című regényét ajánlja.

Az idei szegedi Ünnepi Könyvhét jemondata Dragomán György József Attila-díjas írótól: „Nem tehetünk mást, az esetleges pusztulás ellenére is hinnünk kell a könyvekben, az olvasásban.”

Kisiskolás koromtól nagyra becsülöm a könyveket, ezzel együtt az írókat, költőket is. Az internet világának megjelenéséig nagyrészt a betűk által, a könyvekből nyertük történelmi ismereteinket és más, számtalan tudásanyagot, emellett szórakoztatott, és ma is ezt a szerepet tölti be.

Emlékszem, nagyon felháborodtam, mikor megláttam, hogy drága emlékű nagyanyám a Révai lexikonból kitépett egy lapot és azzal gyújtott be. Első olvasmányaimból egy királylányos mesére emlékszem (írójának nevére, címére már nem), ami annyira megtetszett, hogy én is kitéptem a lapokat, majd nagy izgalommal vittem vissza a könyvtárba, nehogy észrevegyék. Ezt a tettet később megbántam és ma is szégyellem, de a mesét sokáig őriztem. Első saját könyvem, ami a mai napig megvan, Fazekas Anna örökbecsű Öreg néne őzikéje volt. Ezt fiamnak, unokámnak is sokszor elolvastam. Emlékszem még Tersánszky Józsi Jenőtől a Misi mókus kalandjaira, amit este elolvastam, reggelente iskolába menet elmeséltem Márti osztálytársamnak. Petőfi verseit is nagyon megkedveltem; Kukorica Jancsi és Iluska történetét megkönnyeztem.

Az irodalmat Fazekas László, Ady költészetét Földesi Ferenc tanár úr szerettette meg velem, áldom emléküket. Iskoláskorban a kötelező olvasmányok, főképp Jókai Mór nyelvezete nehéz volt, de később megkedveltem. Legkedvesebb íróm az 1901-ben született, ma méltánytalanul elfeledett, Kossuth-díjas Németh László lett; egykori lakóházán emléktábla őrzi nevét és méltatja munkásságát. 1945–48 között a Hódmezővásárhelyi Főgimnáziumban irodalomtörténetet tanított. Ma gimnázium, általános iskola és a városi könyvtár őrzi emlékét. Gazdag életművet hagyott ránk, mert a különböző hivatali és tanári teendői mellett állandóan írt és fordított.

Első könyvét, az Iszony című regényét – melyből film is készült – 1965-ben vásároltam és olvastam, melyet még 14 kötet követett. A családregény két össze nem illő, szeretetre éhes emberről szól, akik belekényszerülnek egy boldogtalan házasságba, mely tragédiával végződik. Központi nőalakja, Kárász Nelli örökös vívódása, majd megbékélése annyira leköti a figyelmet, hogy nem lehet az olvasást abbahagyni. Nelli bűnös, mert megöli férjét, Németh László mégis felmenti; csodáltam/csodálom, ahogy azonosulni tudott regényalakjainak lelkivilágával. Nagyon ajánlom a kedves olvasóknak, vegyék kézbe az Iszony című regényt. Remélem, megszeretik Németh László munkásságát.

Németh László Iszony című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Vágfalvi Zoltán Csaba, korábban újságíró, rádiós, jelenleg a Szegedi Deák Ferenc Gimnázium tanára, harmadéves történész PhD-hallgató Donna Tartt Aranypinty című regényét ajánlja.

Mestersége(i)mnél fogva betűfüggő vagyok. Naponta nemcsak tízezrével olvasom, hanem gyártom is a betűket, mostanság inkább tudományos szövegekbe préselve. Kiskölyök korom óta olvasok, pontosabban az elején nekem olvastak, ami megalapozta viszonyomat az írott történetekhez.

A könyvekhez fűződő kapcsolatomat döntően meghatározta anyai nagymamám, aki könyvtáros volt a móravárosi bibliotékában. Ma étterem van a helyén. Most is meg tudom mutatni, hol volt az eredeti bejárat a kék redőnnyel, hol az olajkályha vagy éppen a könyvtárosok pultja. Utóbbit fából ácsolt dobogóra állították, ahonnan Rózsika (néni) – ahogyan az olvasók a nagyanyámat szólították életkoruktól függően – nemcsak a polcok sokaságát látta át, de az utcát is szemmel tarthatta.

Kedvenc könyveimmel könyvtárat lehetne megtölteni. Ha most hirtelen választanom kell, akkor egy amerikai írónő könyvét billenteném ki a T betűnél. Donna Tartt visszavonultan él, tízévente ír egy regényt, amivel aztán mindig besöpör egy sor irodalmi díjat. Eddig három műve jelent meg, magyarul is olvashatók. Személyes kedvencem az Aranypinty, ami felnövéstörténet és elképesztően színes művészethistóriai utazás. Meg még sok minden más, hiszen tele van sorsokkal, apróbb-nagyobb eseményekkel, finoman rajzolt szereplőkkel. Ez a könyv pont olyan, mint amin hosszan, jól átgondoltan dolgoztak, sietség nélkül, hogy aztán a végeredmény olyan magával ragadó és részletgazdag legyen, mint a festmény, amelyről a történet szól. Egy korán és nem mindennapi körülmények között elveszített anya, egy szélhámos, naplopó apa, egy barát, aki a főhősből kihozza a legrosszabbat, egy szellemi és lelki mentor, aki pedig igyekszik jobb irányba billenteni védence világát. Az összekötő kapocs közöttük pedig egy XVII. századi holland festmény, maga az Aranypinty.

Amekkora lelkesedést váltott ki ez a regény világszerte, akkora csalódás és bukás volt a belőle készült, valóban gyatra filmfeldolgozás. Nem is javaslom senkinek, hogy e történet megismeréséhez a könnyebbnek látszó utat válassza.

Donna Tartt Aranypinty című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Bognár Edmond, az SZTE BTK magyar szakos hallgatója, valamint az Edmond Könyvkuckója nevű, nagy sikerű olvasás-népszerűsítő YouTube-csatorna megálmodója Bridget Collins A könyvkötő című regényét ajánlja.

Az olvasás szeretete miatt jöttem az SZTE BTK magyar szakára, ahol harmadéves hallgató leszek ősztől. Hosszú évek óta nagyon szoros a kapcsolatom az olvasással, nincs olyan nap, hogy ne vegyek a kezembe egy könyvet, leginkább a nap végén, de akkor érzem teljesnek magam, ha reggel is van legalább fél órám olvasni.

Általános iskolás koromig kell visszamenni ahhoz a ponthoz, ahol megszerettem az olvasást. Amennyire most imádom a könyveket, ahhoz képest, amikor megtanultam olvasni, nem ragadott meg egyetlen kötelező olvasmány sem. Az első nyomot hagyó élmény az Atlantisz című ifjúsági regény. Ebben a könyvben az volt a különleges, hogy én választottam ki, engem szólított meg a könyvesboltban, és kértem meg anyát, hogy megkaphassam karácsonyra. Talán emiatt fogott meg ennyire. Szerencsére egy kalandos utazásra invitált a történet, és még az is kiderült, hogy egy trilógia első része, és máris várt rám a folytatás. Azóta is rettentően hálás vagyok ennek a könyvnek.

A tavalyi évem legnagyobb kedvencét szeretném most kiemelni és ajánlani. Ez A könyvkötő, Bridget Collins tollából. Egy kortárs angol regény, amely a múlt századba kalauzolja el az olvasóját. A regény abban különleges, hogy habár nem egy misztikus történet, egy pici varázslat mégis lakozik benne: a könyvkötés egy olyan mesterség a regényben, amely során a könyvkötő az adott szereplő múltban szerzett traumáját köti be egy könyvbe, ezzel kitörölve a fájó emlékeket. Rengeteg nehéz sorsot ismerhetünk meg a főszereplőnek, Emmettnek köszönhetően, aki a könyvkötő inasává válik.

A cselekmény ezek alapján nagyon egyszerűnek tűnhet, viszont az első harmada után akkora csavart rejt, amekkorával én még sosem találkoztam. Teljesen megváltozik a könyv szerkezete, és rengeteg új izgalom és megdöbbenés vár az olvasóra. Az utolsó harmadát már egy ültő helyemben olvastam végig; annyira magával ragadott, hogy egyszerűen nem tudtam letenni.

Egy mélylélektani regény, amely gyönyörűen megírt gótikus hangulatú tájakon játszódik, bemutatva az első szerelem elsöprő erejét. Hátborzongatóan jó olvasmány volt számomra, ennyire erős érzelmeket ritkán váltott ki belőlem könyv. Nagy szeretettel tudom ajánlani minden kedves olvasónak!

Bridget Collins A könyvkötő című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Schwimmer-Tóth Tímea, az SZTE Alma Mater alumni referense, valamint a Szegedi Mályvapont önkéntes vezetője Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regényét ajánlja.

Mióta az eszemet tudom, szeretek olvasni, imádom a könyveket, és csak ritkán tudok úgy kijönni egy könyvesboltból, hogy ne kelljen megvenni valamit, amit egyszerűen nem lehet otthagyni.

Anyukám óvónőként, nagymamám gondozónőként nagy hangsúlyt fektetett a mesélésre. Bár apukám téeszben dolgozott, volt könyv otthon bőven. Ő is, és anyukám is rendszeresen olvasott.

Amikor kisgyerekként néptáncra jártam, egy házban volt a próbánk és a makói gyerekkönyvtár. Emlékszem, amikor felfedeztem azt, hogy a könyvtárba egyedül is járhatok már, a szünetekben vagy próbák után gyakran odavezetett az utam. Nagyon barátságos és varázslatos helyként él bennem. Volt kedvenc helyem, fotelem, könyvtáros nénim…

Filmekből, zenékből, könyvekből mindenevő vagyok, nehezen tudok egyet kiválasztani, szinte lehetetlennek tűnt ez most is. Sok dilemma és szűrő után versenyben maradt Bodor Ádám, Dragomán György, végül pedig Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című könyvére esett a választásom. A generációm regényének érzem, remekül reflektál a 2010-es évek Magyarországára. Szinte letehetetlen, beszippant az első pillanattól fogva, mégsem mondanám könnyed olvasmánynak. A cselekmény több szálon fut. Van egy történet a történetben, amiben szintén van egy külön történet. A keretregény 2013/17-ben játszódik, a „betétregény” 1986-ban egy tüdőgondozóban. Végül szépen egymásra épülnek a különböző rétegek, és hagymahéjként alkotnak majd végül egy egészet. Egy felelősséget vállalni nem tudó ember szemüvegén látjuk ezt a világot, aki körül van véve szeretetteljes, de diszfunkcionális kapcsolatokkal, kifulladt szerelmekkel, barátságokkal, széthulló családokkal és elhallgatott vagy elfeledett történetekkel. Őszinte, esendő és összetett figurákkal találkozunk, és valahol mindenkit meg lehet érteni, még ha nem is tudunk sokukkal azonosulni, vagy akár elítéljük a viselkedésüket.

Nagyon jól komponált történet. Összefonódik a múlt, a jelen és a jövő. Ezt már a cím is zseniálisan jelöli, ahogy a múltból ered a jövőre vonatkozó hiány. A regény címe egy, a történetben szereplő festmény címe is, valamint a mű végén a főhős további pontosítást is ad: „Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.” Elmúlt és meg nem valósított énjeink épp úgy határoznak meg bennünket, viszonyunkat a világhoz, a többiekhez, mint az, akik valójában vagyunk.

Nem venném el azt az örömet senkitől, hogy ki-ki megélje, ahogy a könyv végére összeáll minden, és fény derül a titkokra.
Talán a regény egyik legfontosabb üzenete számomra a cím adta tételmondat mellett, hogy a legtöbb gondunk a kommunikáció hiánya, a szőnyeg alá söpört problémák, az elhallgatott történetek miatt van, holott hiába teszünk úgy, mintha minden rendben lenne, ezek a felszín alatt befolyásolják a viselkedésünket, és hatással vannak arra, hogy mennyire találjuk a helyünket a világban.

Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Vörös Pál, a Somogyi-könyvtár Íróklubja tagja Bene Zoltán Áramszünet című regényre hívja fel a figyelmet.

A Somogyi-könyvtár Íróklubja tagjaként írok és olvasok. Ha azt is beleszámolom, amikor még nagymamám és édesapám olvasott nekem, egész életemben „olvastam”. Hatévesen már egyedül: Sanyi manót, Dugó Danit, Pinokkiót. Következtek a Verne Gyula-korszak és az ifjúsági regények. Meglepetés volt Az új ember kovácsa Makarenkótól. Amikor már olvashattuk, magukkal sodortak Hemingway, Kerouac, Knight, Salinger, Heller, Styron és a többiek művei. Most Bene Zoltán Áramszünet című regényét szeretném ajánlani. Tiszteletet parancsoló terjedelem.

A könyv története 2030-ban kezdődik egy katasztrofális áramszünettel, amikor minden elektromossággal működő eszköz tönkremegy. Szinte azonnal felbomlik a rend, és eluralkodik az anarchia. Hamarosan a túlélés is bizonytalanná válik. A harmadik évezred második évtizedének közepén Európába özönlöttek a bevándorlók, főképp a Közel-Keletről és fekete Afrikából. Ekkorra Európa népének nagy része élettelen, gondolattalan vásárló-fogyasztógép, a kényelem, a szórakozás, a drogok, az egyén szabadságának megszállottja. Képtelen védekezni a hitét újra felfedező muszlim áradattal szemben.

„Ha lett volna szemünk a látásra, már rég rádöbbentünk volna, hogy évtizedeken át csupán képzeltük, hogy ég a villany. Valójában réges-régen sötétség borult ránk.”

A kulturális identitások összecsapása 2030-ban hagyományos háborúvá alakult.

A negatív utópia bővelkedik megrázó és kiábrándító eseményekben. Elolvasása után úgy érezzük, szétesőben van a világ. A nyugati ember elvesztette a hitét, és anélkül tradicionális társadalmi rendet képtelenség kiépíteni. Kis embercsoportok keresik a jövőt, egy közösséget, amelyik védelmet ad, és befogadónak bizonyul.

A főszereplő, Czeredi Hunor Gábor (CHG) a Menedéken talál biztonságot. A Menedék egy 9×7 kilométernyi terület, 40 méter magas vasbeton fallal körülvéve. Falai közt ég a villany. CHG itt naplózza a történteket az utókor számára, hogy küzdjön a könnyű felejtés ellen. Hogy emléket állítson a gyáváknak, akik hősökké lettek. Hogy jeleket hagyjon, és a maga módján vívja szélmalomharcát a karikatúrává silányult, gyűlölve szeretett európai civilizáció megmentéséért. Arra azonban nem ad választ, mit akarunk itt Európában: szobrot állítani az áldozatoknak, vagy megmenteni az élőket?

Az olvasó legnagyobb izgalma mégis az, elkövetkezik-e valóban Európában az Áramszünet?

Bene Zoltán Áramszünet című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Erdélyi Ágnes Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötetére hívja fel a figyelmet. Erdélyi Ágnes első munkahelye a Somogyi-könyvtár volt, majd a JATE/SZTE Móra Ferenc (Szak)Kollégium tanáraként, később igazgatójaként dolgozott. A szegedi Grand Café egyik alapítója, jelenleg önkéntes munkatársa.

Az olvasás számomra napi gyakorlat, életforma, hogy amennyire lehet, próbáljam megérteni a világot, és benne magamat is. Bizonyos szintátlépésekkel ez folyik gyermekkorom óta. A könyvet, amelyet választottam, orosz nyelven írta Szvetlana Alekszijevics, származására nézve belarusz író. Moszkvában 2013-ban, nálunk 2015-ben jelent meg. 2018-ban az író irodalmi Nobel-díjat kapott.

Kevés aktuálisabb könyv van most, mint ez. Amikor megjelent, már akkor is revelációszámba ment. Érdekelt a könyv, mint egykori orosz szakost, aki fél évet töltött a brezsnyevi Moszkvában, és járt arrafelé máskor is, tehát valamennyire ismerős ebben a világban. Érdekel most is, a jelen rémült idejében, mert aggódom az orosz emberekért és az orosz kultúráért. A kortárs orosz íróknál mindig is azt kerestem, hogy a szétesett szovjet birodalom romjain, frusztrációk és traumák között, ebben az összezavarodottságban mi mehet végbe az emberek gondolkodásában, és mindez hová vezethet. Ez a könyv arról beszél, hogy a még belátható múltban és a jelenben hogyan vélekednek az orosz emberek hazáról, történelmi kataklizmákról, önmagukról. Az újraolvasás megrázóbb és szívszorítóbb, mint az első volt. Mélységes mély a kútja az orosz múltnak is.

Alekszijevics nem a tradicionális epikai formák közül választ, nem fikciós regényt, nem szatírát ír, se nem disztópiát. A tényirodalom, a riportregény mellett dönt, amely töredékes narratívát kínál, ám közelebbről érinti a valóságot. Teszi ezt a huszonnegyedik órában, és ezzel történelmi tettet hajt végre. Hiszen a most élő emberektől még feljegyezhető személyes életalakulásuk mellett családjaik sorsemlékezete is. Feltárulhat a még mindig fel nem dolgozott szovjet és posztszovjet történelem máig ható számos paradoxonja. Hiszen még mindig él a „homo sovieticus” öntudata és ragaszkodása, őszinte és vakhitek összeomlásán téveszmék élednek újra, és felsejlik az emlékezések mögül valamiféle készenlét is valami újra. Erről sorjáznak monológok túl peresztrojkán, káoszon és válságokon, túl Afganisztánon, Csernobilon, csecsen háborúkon, innen egy ismét totalitáriussá váló államon, egy szegénységtől, alkoholizmustól, öngyilkosságoktól is terhelt társadalomból üzenve. Koronatanúk tesznek vallomásokat egy következő háború előtti történelmi pillanatban. Az előtt, ami most történik, karnyújtásnyira tőlünk.

A történelmi emlékezet mélyrétegeibe hatol, emberi lelkekről és szívekről, az egyes emberről tudósít Szvetlana Alekszijevics. Egy nehézsúlyú könyvben, amely alatt, ahogy mondják, beszakad az asztal.

Egyik vallomástevője mondja – mi is kérdezhetnénk: „Már régen várok arra, hogy valaki elmagyarázza, mi is történik velünk?”

Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című kötete kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Bódi István ultrafutó, a magyar ultra terepfutás ikonja Robin Sharma A szent, a szörfös és a vezető című könyvre hívja fel a figyelmet.

Az első irodalommal kapcsolatos emlékem, hogy édesapám a vasárnapi ebédnél is könyvet lapozgat. Így akarva-akaratlanul is szenvedélyemmé vált az olvasás. Kisiskolásként mesékkel szórakoztattam magam, és egy kis füzetben katalogizáltam az elolvasott történeteket. Később a kötelező olvasmányok foglaltak le. Főiskolás koromban sokszor mellőztem a jegyzetek tanulmányozását egy izgalmas regény kedvéért. Később megjelent az életemben a sport, amely azóta is meghatározza a mindennapjaimat. Manapság futás közben hangoskönyvet hallgatok, szoba-kerékpározás során e-bookot használok. Így mindkét szenvedélyemnek tudok hódolni.

Az elmúlt egy évben azonban a szakmai könyvek mellett főként a személyiségfejlesztő irodalmat részesítettem előnyben. Ezek közül is a kedvencem Robin Sharma A szent, a szörfös és a vezető című műve. Az íróval a Hajnali 5 óra Klub – Legyen Tied minden reggel! című könyvnek köszönhetően ismerkedtem meg. Elsősorban az fogott meg, hogy az ilyen típusú könyvek száraz, tényszerű megfogalmazásával ellentétben a mondanivalót regénybe illő, humoros, akciódús környezetbe helyezi az író. Így jutottam el A szent, a szörfös és a vezető című munkájához. A regényesség itt is megfigyelhető, nem lehet ráunni. Ráadásul olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyek az élet, a sport, a kapcsolatok, az üzleti élet területén segítettek a fejlődésben, az előrelépésben.

A főhős egy feltörekvő, vagány fiatalember, akivel már a könyv elején sorsfordító események sorozata történik. Majd elkezdődik a kaland. Én személy szerint ötször hallgattam meg futás, versenyzés, edzés közben, és még mindig találok benne újat. Mindig van egy olyan mondat, ami eddig nem is volt benne. Folyamatosan változik az életünk. Zúg körülöttünk a világ tengere, így a könyvet olvasva újra és újra olyan hatások érnek, amik megértetnek valamit, felnyitják a szemem vagy segítenek átlendíteni egy problémán, vagy egyszerűen csak megerősítenek benne, hogy az univerzum egy jó hely. Szívből ajánlom mindenkinek ezt a magával ragadó könyvet, és azt kívánom, hogy élvezze az olvasás adta végtelen szabadságot.

Robin Sharma A szent, a szörfös és a vezető című könyve kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Sikaláné Sánta Ildikó, a Somogyi-könyvtár igazgatója Dragomán György Máglya című regényét ajánlja.

„Nem lehet olyan életünk, hogy ne legyen napi fél óránk olvasni. Ha olyan az életünk, akkor nem érdemes élni. Ennyinek kell lenni.” (Dragomán György)

Olvasni jó. Az olvasás izgalmas, szórakoztató és abbahagyhatatlan. Ezt a felfedezést kisiskolás koromban tettem, amikor elkezdtem „falni” a könyveket! „Mindenevő” voltam, a meseregényektől a csíkos, pöttyös könyveken át az indiánregényekig mindent elolvastam, ami a kezem ügyébe került. És hogy abbahagyhatatlan, azt mi sem bizonyította jobban, mint a sok figyelmeztetés, amit azért kaptam, mert a tanítási órákon a pad alatt bújtam a könyveket. Középiskolás koromra a helyi könyvtár állandó olvasója lettem. Ennek ellenére nem könyvtárosi pályára készültem, de a magyar szak mellett végül mégis a könyvtár szakra felvételiztem.

Újraolvasó típus vagyok: vannak kötetek, amelyeket többször elolvasok, és mindig másként hatnak rám, változik a szereplőkhöz való érzelmi kötődésem, mellékszereplők válnak számomra főszereplőkké, míg a tényleges főszereplő egy lesz a sok karakter közül.

Dragomán György Máglya című regénye már ott sorakozik az újraolvasásra váró kötetek között. Varázslatos regény, amelyben a valóság és a mágikus történések között szinte észrevehetetlen a határ. Emma, a regény főszereplője egy 13 éves lány, aki szülei autóbalesete után árvaházba kerül, ám egyszer csak eljön érte soha nem látott nagymamája, és hazaviszi. Új környezet, új élet vár Emmára a boszorkányos nagymama mellett, aki minden apró praktikára, hétköznapi mágiára megtanítja az unokáját. Az új élet azonban nagyon sok elhallgatott titkot, árulást, besúgást is rejt, amelyek megismerése súlyos teherként nehezedik a lányra. Hogyan tud mindezzel megbirkózni egy, a diktatúra alól felszabadult történelmi közegben, ahol a gyűlölet és bosszú erősen jelen van a mindennapokban?

A legfájdalmasabb történeteket csak úgy szabad elmondani, hogy aki hallja, azt érezze, hogy vele történt meg, az ő története – mondja a nagymama az unokájának. És ezt érezzük végig a regény olvasása közben. Dragomán György regénye érzelmekkel teli, különös történet, amelyhez érdemes újra és újra visszatérni. Legalább naponta fél órára.

Dragomán György Máglya című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Vajda Júlia Liszt-díjas operaénekesnő, a Szegedért Alapítvány fődíjasa, akinek munkásságát 2008-ban Szeged Kultúrájáért díjjal ismerték el, valamint a Szegedi Nemzeti Színház Örökös Tagja Galina Visnyevszkaja Életem című könyvét ajánlja.

„Apám a hadikészletből lopta számunkra az élelmiszert, így fel tudtak készülni a szörnyűséges 1942-es évre.

 Olyan sovány voltam, hogy a lélek is hálni járt belém.

 – Pável, a te lányod ez a kis girhes? – az emberek ilyen kérdéseket tettek fel, amikor az utcákon halottak feküdtek.

 Közben ránézek az asztalukra és nem hiszek a szememnek: sült liba! Még csak időm sem volt, hogy felháborodjak a hajmeresztő cinizmuson, olyan elragadtatást váltott ki belőlem a látvány. Micsoda isteni étek! Kértem egy darabkát a nagymama részére is. Elvittem haza, nagymama sokáig nézte hallgatagon a húst, azután a felét nekem adta, a másik felét ő ette meg. Szobánkban egy kis vaskályha állt, ezt a fajtát valamilyen okból burzsujkának hívták. Tűzifa természetesen nem volt, baltával hasogattuk az admirális szekrényeit és asztalait, azzal fűtöttünk…”

Ezt a néhány sort azért idéztem, hogy az olvasók bepillanthassanak az író stílusába. Galina Visnyevszkaja korának kiemelkedő operaénekese volt, nemcsak a Szovjetunióban, hanem Európa-szerte. A nehéz gyermekkor, a borzalmas tüdőbetegség, az éhezés, a társbérleti lakás ellenére céltudatosan készült az énekesi pályára. A Prágai Tavasz Koncertjén megismerkedett és beleszeretett Msztyiszlav Rosztropovics csellóművészbe. 1955-ben végre saját lakásba költöztek Moszkvában.

Galina Visnyevszkaja Életem című könyvét a Moszkvai Nagyszínház művészeként írta, aki Tatjánát, Aidát, Pikk dámát, Pillangókisasszonyt, Kisvárosi Lady Macbethet játszott. Évente több száz fellépésen, koncerten, a Párt rendezvényein, ünnepségeken, gálaesteken énekelt otthon és a környező szocialista országokban. Sosztakovics neki írt dalciklust, Benjamin Britten szólamot írt Galinának a Háborús requiembe.

1968-ban megismerkedtek Szolzsenyicinnel, a híres íróval, akit magukhoz vettek a vendégházba. Amikor 1970-ben Nobel-díjat kapott, és a kommunista sajtó hajszát indított ellene, Rosztropovics elhatározta, megvédi barátját, ekkor kezdődött üldöztetésük. Nem koncertezhettek, nem mehettek külföldre.

Bernstein szólt az érdekükben Edward Kennedy szenátornak, aki Moszkvában Brezsnyevvel tárgyalt, így engedélyt kaptak úgynevezett alkotói kiküldetésre, két évre.

A művésznő lebilincselően írja le megpróbáltatásait, nem sajnálkozik, humorosan, érdekfeszítően ír életéről. Bárki számára izgalmas olvasmány, egy igazi korkép, vagy kórkép?

Galina Visnyevszkaja Életem című könyve a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Gyimóthi Zoltán, a Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar karmestere Márai Sándor A teljes napló című önéletrajzi írásait ajánlja.

Úgy vélem, hogy a könyvek és egyáltalán az olvasás iránti szeretetemet szüleimtől örököltem. Édesapám informatikus egyetemi tanár, akadémiai professzor; édesanyám orvos – mindketten olyan családból származnak, ahol magától értetődő volt a különböző szakkönyvek mellett a szépirodalmi kötetek megléte és rendszeres olvasása, nálunk sem volt ez másképp.

Egészen fiatal koromtól kezdve rengeteg kottát, zenei kiadványt forgattam. Már zeneiskolai hangszeres tanulmányaim alatt nagyon érdekeltek a partitúrák – karmesteri vezérkönyvek –, ez a gyerekkori szenvedélyem később nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar karmestere legyek.

A kották mellett kiemelt helyet foglalnak el könyvtáramban az életrajzi kiadványok, hiszen egy-egy zenemű mélyebb vizsgálatakor az előadás szempontjából is fontos információkat kaphatunk, ha ismerjük az adott alkotás keletkezési körülményeit, esetleg a zeneszerző éppen aktuális élethelyzetét, lelkiállapotát. Talán ezért is olvasom mindig különös figyelemmel az ilyen jellegű – az alkotók mindennapjaiba bepillantást engedő – naplókat, levelezéseket, visszaemlékezéseket, biográfiákat. Így találtam rá a Márai Sándor naplókra is.

Bevallom, egy-két filmadaptációt leszámítva előtte nem sokszor találkoztam Máraival, de A teljes napló közvetlen, lényeglátóan egyszerű stílusa teljesen magával ragadott. Az egész sorozat több évtized naplóbejegyzéseit öleli fel, mennyiségileg is hatalmas olvasmány. Gyakorlatilag közel fél évszázadot átölelően tartalmazzák az író személyes gondolatait, melyeket már pusztán kortörténeti jelentőségük miatt is érdemes megismerni. Számomra, a fent részletezett okok miatt, nagy élményt jelent A teljes naplón keresztül betekinteni Márai alkotóműhelyébe, megélni életének személyes és szakmai történéseit.

A papír alapú olvasást részesítem előnyben. Sajnos jelenlegi élethelyzetemben a munkám, a zenekarok és a családi elfoglaltságok mellett kevesebb idő jut az olvasásra, mint amennyit szeretnék, de azért lefekvés előtt igyekszek legalább egy rövid 10-15 perc erejéig belepillantani éppen aktuális olvasmányomba, legyen az szépirodalom, zenei szakkönyv, vagy gyerekneveléssel kapcsolatos kiadvány.

Márai Sándor A teljes napló című önéletrajzi írásai a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhetők.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szaszák Zsolt, a Szegedi Nemzeti Színház színművésze Madeleine Roux Asylum című horrortrilógiáját ajánlja.

Ez a második évem a Szegedi Nemzeti Színház társulatánál, és nagyon élvezem a szegedi létet. Emellett országszerte más színházakban is játszom, így rengeteg szöveget olvasok a szerepekhez kapcsolódóan. Sok egyéb, a szakmával kapcsolatos könyvet forgatok, de van egy, jelenleg számomra nagyon kedves könyv, ami most járja velem az országot. Madeleine Roux Asylum című horrortrilógiája az, amit nem bírok letenni, és olykor órákig tudom mesélni egy-egy jelenetét.

Amikor megjelent az első rész, elolvastam. Majd kiadták a második részt, így megint elolvastam az elsőt, és utána elolvastam a másodikat. Most pedig kijött a harmadik rész, tehát újból elolvastam az elsőt is, a másodikat is, és most kezdtem el a harmadikat. Hihetetlenül a hatása alatt vagyok, mindig a táskámban van.

Vannak benne gyilkosságok, látomások, múltbéli események és időzónák összekeveredése, de a fő szál mindvégig tisztán követhető. Nem a jól ismert ijesztő történetek sémáját követi, hanem sokkal inkább azzal foglalkozik, hogy egy ember hogyan küzd meg önmagával.

A trilógia három fiatalról szól, akik találkoznak az egyetemen. A főszereplő egy örökbe fogadott fiatal srác, aki sok mindenkivel találkozik, de a történetnek valahogy mégis az a fontos üzenete, hogy a múltunkat mindig hordozzuk magunkkal, és akármit akarunk csinálni, nem tudjuk levetkőzni azt, akik vagyunk. Ha szeretjük a szüleinket, ha nem, akkor is ők a szüleink. Ez ellen megpróbálhatunk tenni, meg aztán hazudhatunk is magunknak… Az Asylum világában a nevelőszülők is hazudhatnak, de a főszereplőhöz akkor is hozzátartoznak az elődök, ezt ő ha szeretné, ha nem… Ha az egyén gyilkosoknak a gyereke, vagy ha pszichopatáknak a gyereke, vagy ha jó embereknek a gyereke, mindenképpen ők a szülei.

Ez egy nagyon izgalmas dolog szerintem, hogy a vérünket nem tudjuk megváltoztatni. A döntéseinken tudunk változtatni, és kell is sok esetben, hogy változtassunk, de a gyökereinket nem tudjuk megváltoztatni, és ez egy nagyon komoly felismerés számomra.

Az olvasás varázslata pedig abban rejlik, hogy miközben olvasok, teljes csöndben figyelek egy másik történetre, ami egyáltalán nem a valóság, de közben a mondandója meg a való életben is érvényes.

Nagyon szeretném, ha majd a gyerekem is szeretne olvasni, mert sok mindent fejleszt, amit leginkább magamon érzek. Sokáig nem olvastam, és most sietek behozni a lemaradást.

Madeleine Roux Asylum című horrortrilógiája a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Nagyillés János, az SZTE Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Klasszika-Filológia és Neolatin Tanszékének tanszékvezető docense Vergilius Aeneisét ajánlja.

Az olvasás számomra munka és hobbi: hála istennek a kettő nem is választható el egymástól. Az olvasás szeretetét otthonról hoztam, egy mindszenti téeszes családból, ahol apukám olvasott sokat, anyukám pedig dobozszámra hordta haza a munkahelyéről az irodalmat: talán a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat kínálatából. Már óvodáskoromban kapacitáltam a három évvel idősebb bátyámat, hogy olvasson fel nekem, de nem volt hajlandó, ezért elsős koromban pillanatok alatt megtanultam olvasni, és a tanító nénim abban az évben karácsonykor már azt mondta anyukámnak, hogy felnőtt módra olvasok. Főleg magamnak olvastam, de öregkorára megvakult nagymamámat is évekig szórakoztattam olvasmányokkal.

Sok mindent olvastam, de az irodalom felé a gimnáziumi latintanulás terelt; kiváló és elhivatott tanárom volt Hódmezővásárhelyen a Bethlenben, Czeglédi Sándor. Az ő hatására mentem latin–ógörög szakra, és az egyetemi évek alatt a mázsaszám olvasandó latin és ógörög szövegek irányt szabtak az irodalmi érdeklődésemnek és a műfordítás iránti elkötelezettségemnek is.

Kedvencet választani nehéz, mert az igazi klasszikusok hatásától nem lehet megszabadulni. Ha most mégis Vergilius Aeneisét ajánlom, azt nem azért teszem, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze. Vergiliust (Homérosszal együtt) minden évben újraolvasom. Vergilius történeteiben a sok újraolvasás után már nem nagyon van meglepő, de két dologgal sohasem tudok betelni. Egyrészt nem hagy nyugodni a kidolgozás mikéntje, hogy például mennyi apró részletet tartogat akár egy találkozás vagy egy csatajelenet leírása, miről beszélgetnek az istenek, vagy hogyan szolgálják fel a hősöknek a lakomát. Másrészt zseniális műfordításaink vannak, mindegyik valóságos nyelvi tűzijáték: ennek minden egyes olvasásnál nézője lehetek. Nem is lehet eldönteni, hogy a meseszövés követése vagy a nyelv okozza-e egy-egy következő olvasásnál a legnagyobb örömet.

Sajnos, mint tudjuk: ars longa, vita brevis, azaz a művészet hosszú, az élet rövid. Ha létezik mennyország, és megérdemlem, hogy odakerüljek, remélem, egy nagy könyvtárba kerülök, ahol még nagyon-nagyon sok mindent elolvashatok.

Vergilius Aeneis című eposza a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár sorozatában Jászay Tamás, az SZTE Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszékének adjunktusa, a Revizor – a kritikai portál főszerkesztője Jonathan Franzen Javítások című regényét ajánlja.

A könyv nekem gyerekkorom óta olyan, mint a levegő: folyton körbevesz, és vallom, hogy nélküle nincs értelme az életnek. Nem tudom már, Jonathan Franzen Javítások című kötetét ki nyomta a kezembe azzal, hogy ez nekem tetszeni fog, de ezúton is köszönöm neki. Az amerikai vidéki középosztály nyomorával majd’ ezer oldalon át ismerkedni csodálatos kaland volt. Emlékszem, amikor olvastam, épp Amerikába, egy isten háta mögötti egyetemi kisvárosba vetett a jósorsom: az ingerszegény közegben három héten át fürkésztem futás közben, az utcán vagy a kávézóban szembejövő alakokat, és magamat szórakoztatva azonosítottam őket a regény lapjain megjelenő család tagjaival.

Nem volt kérdés, hogy a többi vaskos Franzent is megjelenés után azonnal el kell olvasnom. Az amerikai családregény műfajának nagymestere Javítások című regényében a törzsolvasóinak ismerős húrokat penget. Jelen van a szex, drog, rock ‘n’ roll szentháromsága, különösen az utóbbi, már ha a műfaj dühét, elégedetlenségét, világgal való csökönyös szembenállását vesszük alapul.

Titkok és hazugságok hálózzák be a lelkész apa és közvetlen környezete mindennapjait: mind meg akarnak szabadulni valamilyen tehertől, és ennek érdekében bármire, mindenre hajlandóak. A monumentális túra első lépései mögött ott húzódnak a keresztény hit kérdései, a személyes szabadság határai, a háború etikai problémái, és mint Franzennél mindig, a világba vetett magányos én kétségbeesett útkeresése és szorongása. Egy trilógia nyitó dupla kötetéről lévén szó, akárhogy is, folyt. köv.

Jonathan Franzen Javítások című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Zs. Sejtes Györgyi, az SZTE Juhász Gyula Gyakorló Általános és Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényét ajánlja.

Hatévesen tanultam meg olvasni, vagyis ekkor kezdtek értelmet nyerni a betűsorok. A jelentések megértését ma is folyamatosan gyakorlom, tanítom.

Kisiskolás korom óta szeretem a fehér lapokon a fekete tintát, a nyomtatott könyv illatát, azt az izgalmat, hogy milyen utakra, milyen világokba jutok, kikkel találkozom az olvasásút során. Ahogy becsukom a könyvet, ez csak látszólag ér véget, valami vagy valaki mindig velem marad…

Hegyes-dombos vidéken, tóparti faluban, szilaj szabadságban nőttem fel, ahol kora tavasztól késő őszig mindig történt valami izgalmas. Fára másztunk, bunkert építettünk, barlangokat fedeztünk fel, csónakáztunk, tóban úsztunk, „hegyekben” tekeregtünk, lovas kocsit hajtottunk, „élet-halál harcot” vívtunk egy-egy tavi zsombékosért, vagy csak egyszerűen együtt figyeltük, ahogy kiscicák születtek.

A téli időszak nem kedvezett a „bandázásnak”. Ahogy közeledett a karácsony, bekuckóztunk, lenyugodtunk, csodát vártunk. Máig hálás vagyok szeretett édesapámnak, aki a Jézuska nevében minden évben könyvet is csempészett az ajándékok közé.

Kilencéves lehettem, amikor a karácsonyfa alatt az Egri csillagokat találtam. Neki is kezdtem azonmód az olvasásnak. A leíró részeken hamar túljutottam, de a második fejezet közepén kimentem egy kis édességért a konyhába. Amikor visszatértem, a könyv édesapám kezében volt, aki úgy olvasta, mintha először találkozott volna a történettel. Kértem, adja vissza az ajándékomat, de hiába. Végül is meglestem, hogy mikor megy ki ő is a szobából ügyes-bajos dolgait intézni, és újra megkaparintottam a könyvemet. Ez így ment két álló napig a karácsonyi ünnepek alatt; egymás kezéből kapkodtuk az Egri csillagokat, amit azóta jó néhányszor elolvastam, hiszen négyévente tanítom a gyerekeknek.

Édesapám már nincs köztünk, de a sors kegyeltjének érzem magam, mivel életem párja folytatja a csodatevést, minden évben könyv is kerül a fa alá, amit aztán bekuckózva, finomságokat ropogtatva egymás kezéből kapkodunk, kivéve, ha véletlenül ugyanazt ajándékozzuk a másiknak, mint például Szilasi László Tavaszi hadjáratát. Csodák márpedig vannak!

Gárdonyi Géza Egri csillagok című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Palánkainé Sebők Zsuzsanna, a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár nyugállományba vonult igazgatója Bene Zoltán Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című betyárpikareszkjét ajánlja.

Az elmúlt évtizedekben sok könyv szegődött mellém, adva élményt, tanulnivalót, érzelmileg emelt magasba, ejtett mélybe. Ha végigolvastam a kézbe vett könyvet, soha nem tudtam elengedni. Ott kellett legyen a polcomon elérhető közelségben, hogy bármikor újra élhessem az előzőekben már megélt élményt.
Örökségként ott voltak még Géza bátyám otthon maradt könyvei, melyek gyerekként izgalmassá váltak számomra. Vibráló egyénisége, műveltsége, ismeretei olyan távolinak elérhetetlennek tűntek számomra, hogy mindenképpen meg kellett nézzem, milyen olvasott úton ment végig, hogy én a nyomába kullogjak.
A családi hatás mellett, az ízlésem formálásában a környezetemben élő barátok ajánlása volt még mérvadó.
Számomra nagyon kevés kötelező olvasmány volt borzalom, maximum nem értem rá, mert fontos élni valóm akadt.
Volt köztük több olyan mű, amelynek kötelező jelzőjét átugorva, sokszor újra és újra olvastam.

Amiért Bene Zoltán művére esett a választásom, egyszerűen csak annyi, hogy olvastatja magát, menetel, visz, húz maga után. A szegedi „DonQuijote” Rózsasándor (aki nem az igazi Rózsa Sándor) kalandjai hasonlatos hangulatúak, mint az általam is olvasott Cervantes-i mű.
Hasonlatos, de nem azonos. Engem személy szerint büszkévé tesz, mert hát nekünk is van Rózsasándorunk és egy Sancho Panzánk, akit Panzasándornak hívnak. Akár a világ is ismerhetné ezt a mi legendánkat. Mért is ne?
Mese ez, de mégsem, legendai valóság, aminek valami alapja kell hogy legyen. A kalandok nem születnek csak úgy, valami történt…, igen, igen…
Már a könyv kézbevételénél felmerült gyanú, hogy lehet ez egy mesekönyv. Az illusztrációk hangulata, erélyes érdekessége oda tapasztja a szemet a könyv lapjaira, ingerelve a kezet, hogy lapozz végig, gyere, nézd ilyen lesz, ezt kínálom. 11 fejezet melyet Rózsa Sándor ihletett, alföldi néplélekkel, létező tájjal, általunk is bejárható helyszínekkel. Kíváncsiságot csikar ki, hisz a betyár az betyár, nem egy lovag, önző magának való, kegyetlen. A mese itt nem erről szól, a halhatatlanság mezejére téved, ott küzd, kalandozik a betyár, hűséges szolgájával.

Ez a csoda, ez a mese, legenda a miénk szegedieké egy szegedi tollából.

Ismerjék meg a mi Rózsasándorunkat, aki nem szélmalmokkal harcol, hanem hús vér spionokkal, Katona Pálokkal, kinek elvette az eszét a bosszú. A mi Rózsasándorunk is nemes lélek, mint az a spanyol, hisz ezt mondta: „Nem tudta mit cselekszik” – felmentve ezzel minden árulót.

Bene Zoltán Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című betyárpikareszkje a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Bubryák István televíziós szerkesztő, rendező, producer Roger Martin du Gard Vén Franciaország című kisregényét ajánlja (amely megjelent Vén Európa címmel is).

Ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy milyen a kapcsolatom az olvasással, akkor azt mondom, rapszodikus, koronként változó. És itt nem csak azokra a természetesen egymásra épülő korszakokra gondolok, amikor a gyermekirodalom könyveit felváltja az ifjúsági, majd azt a már nem címzetten korosztályoknak ajánlott általános irodalom, hanem gondolok az érdeklődési kör változásaihoz alkalmazkodó korszakokra is.

Megéltem a háborús könyvek, a történelmi regények korszakát, a Rejtő-mániát, a krimiőrületet, stb. Árnyalják ezt a képet az egyes befolyással rendelkező személyek, szülő, házastárs, barát ajánlásai. Nálunk például anyám volt megkerülhetetlen ajánló, az ő hatására olvastam el a két háború közötti bestseller irodalom meghatározó könyveit (Árvíz Indiában, Réztábla a kapu alatt, Megtalált évek, Thérése Raquin, Via Mala stb.), de ő adta kezembe Karácsony Benőt is.

És ragozhatom még tovább is könyvolvasási korszakaimat, mert egy külön csoportot képeznek azok a könyvek, amelyeket munkám miatt, a televíziós szerkesztői munka miatt kellett elolvasnom. Ma ez a jellemző. Ha a bori rézbányáról készítek filmet, mindent el kell olvasnom Radnótiról, ha a szegedi diák-Hamlet van soron, mindent Horváth Istvánról, Szent-Györgyiről, a Hamletről.

Igazából már nem tudom, hogy kezdődött ez a mánia. Azt tudom, hogy másodikos középiskolás koromban meghamisítottam egy orvosi igazolást, így nem mentem iskolába, mert nekem akkor késztetésem volt elolvasni Alexandre Dumas Brageleonne vicomte című regényfolyamát, ami azért tizenöt kötet. Tantestületi megrovás lett a vége, még jó, hogy nem rúgtak ki!

Mostanában újra felfedezek…. Nem könyveket, hanem írókat. A klasszikusokat annak idején az iskolában lenyomták a torkunkon, ült a gyomrunkban Tolsztoj, Thomas Mann és ült Roger Martin du Gard is. Később kiengedett ez a görcs, de A Thibault család sokáig feldolgozhatatlan volt számomra. Egyszerűen nem voltam, vagy talán nem voltunk még érettek rá. Viszont most került kezembe Roger Martin du Gard Vén Európa című bravúros kis könyve, ami egy francia postás egy napjának története valamikor az első háború után, a hajnali postavonattól, az esti vonatig. Amíg kiviszi és összeszedi a leveleket, megismerjük egy elmaradott, nagyon szegény vidéken lévő, nagyon kis falu kisszerűségben, számításban, titkolózásban, a családi szennyes kiteregetésében, a kenyérért, a haszonért, hatalomért való, rosszindulatban, zsarolásban fogant egy napjának történetét. Akár Magyarországon is játszódhatott volna. Akár Móricz is írhatta volna…, és változott valami száz év alatt? Ott és itt?

Roger Martin du Gard Vén Franciaország című kisregénye (amely megjelent Vén Európa címmel is) kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Kokas Károly, eredetileg történész-irodalmár, ma már inkább könyvtári informatikus, az SZTE Klebelsberg Könyvtár főigazgató-helyettese Jaume Cabré Az én vétkem című regényét ajánlja.

Mondják, hogy még a hosszú életű embereknek sem igen adatik meg, hogy kb. 3000-3500 könyvnél többet elolvassanak. Mivel ez ijesztő igazság… erre két válaszom alakult ki az idők során: szorgalmasan igyekszem miden hasznos időmet könyvvel, könyvekkel tölteni, s jól válogatva. S azt mondom, hogy a könyvek egy részét nem kell elolvasni A-tól Z-ig, hogy valamit felszedjünk belőlük (s most nem a regényekre gondoltam), és nem árt, ha kifejlesztünk egy-két technikát arra, hogy gyors „könyvlenyomatokat” is be tudjunk szerezni egy-egy műről, teljes olvasás nélkül is.

Nem egy nagy és szépen összerakott polgári könyvtárral rendelkező értelmiségi családból származom, az olvasás nem elsősorban otthonról jött, bár édesanyám és apám kezében is láttam azért bőven könyvet, hanem az iskoláimból és remek tanítóimtól, tanáraimtól, meg értelmiségi-jellegű rokonságunkból. Én még az a generáció vagyok, aki Vernén nőtt fel. Apám mesébe illő módon (megtalálta egy kereskedő elveszett pénzét) még gyerekkorában hozzá jutott egy teljes és érintetlen Pallas Lexikonhoz. Egy vasládában hozta magával a falunkba. A padláson volt gyerekkoromban. Aztán amikor jöttek a „Verne Gyulák” sorra, annyi mindent nem tudtam, s annyi mindenről jó lett volna többet tudni… hogy 10-11 éves koromban rám bízták a ládát. Egy dunántúli kis faluban, 1970 táján volt egyszer egy kisfiú, akinek volt egy teljes „Pallas Lexikona”. Aztán a ládában még volt egy nagy Kogutowitz-atlasz is, kitűnő történelmi térképekkel. Ezek lettek bölcsességem első támaszai, a sok olvasmányban az eligazító iránytű. Szebb dolgot, mint a napfényes verandán kiterített lexikonkötetek, a régi atlasz mellett „Makacs Keraban”-t olvasva körbejárni a Fekete-tengert, ma sem igen tudnék elképzelni.

Aki annyira a könyvek világában él, mint én is, annak sok kedvenc könyve van, több száz valójában. Most mégis talán egy nem annyira ismert, de nagyszerű regényre hívnám fel a figyelmet. A kitűnő katalán író Jaume Cabré (*1947) Az én vétkem című nagyregényéről van szó. Egy könyvmolytárs az internetes Moly-ról nagyon fantáziadúsan és szellemesen azt írta róla: „Ezek a nagy, minőségi életregények a huszonnégy villás agancsú gímszarvasok a szépirodalom zöldellő erdejében.”

A főhőse egy könyv- és kéziratmániás kultúrtörténész, sőt filozófus a barcelonai egyetemről, aki akár virtuóz hegedűművész is lehetne… és hozzá a regényidő, ami legalább három emeletes: egy csodálatos cremonai hegedű történetébe ágyazva az apák és fiúk borzasztó és lelkesítő kapcsolata, a valódi szerelem megtalálásának rejtelmei, mindez az európai kultúrák bonyolult viszonyrendszerében ábrázolva, a történelem kataklizmáin át és átbotladozva.

Itt a középkor és barokk világ, aztán a második világháború nyomasztó évei úgy kapcsolódnak össze, hogy néha mondaton belül vált az író egyikről a másikra, ahogy az agyunk kapcsol egyik emlékről a másikra, mint Proustnál a madeleine sütemény zamatára… s közben a harc az emlékezet gyötrő biológiai elvesztésével. Gondolhatnánk, hogy egy nehezen olvasható, áthatolhatatlannak tűnő dzsungel lesz mindebből, de nem, Cabré szenzációs író, technikai értelemben is, s a katalán nyelvről a fordítás is kitűnő. Szerintem maradandó irodalmi élmény, bárkinek, de főként a kultúra, a könyvek s a zene szerelmeseinek.

Jaume Cabré Az én vétkem című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Mucsi Gergő az SZTE Bartók Béla Művészet Kar és a Király-König Péter Zenei AMI ütőhangszeres művésztanára, a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa Jack London Martin Eden című regényét ajánlja.

Azt hiszem, az olvasás megmenthetné a világot.

Az emberiség óriási tudásanyagot halmozott fel, melyekhez – kis túlzással – bármelyikünk hozzáférhet. Persze, mindezek megismeréséhez nincs elég idő, de a korábbi generációk írásba foglalt mérhetetlen élettapasztalata, tudása, érzelmei, gondolatai mindig kétséget kizáróan meghatározóak mindannyiunk számára. Talán kicsit tudományosan, és távolról indítottam, de úgy érzem, ezek a gondolatok szorosan összefüggnek az általam ajánlott könyvvel is.

Az olvasáshoz fűződő viszonyom gyermekkoromban elég hullámzó volt. Nagyon szerettem olvasni a gyerekeknek szánt irodalomból, később azonban a figyelmem – és főleg az időm – a zenére és a hangszeres gyakorlásra koncentrálódott. Ez az egyetemi évek alatt változott meg drasztikusan, amikor is először találkoztam Jack London Martin Eden című regényével. Ettől kezdve faltam a könyveket, egyiket a másik után, szünet nélkül.

Jack London részben önéletrajzi ihletésű regénye pályája csúcsán, 1909-ben jelent meg. Főszereplője Martin Eden, a matróz, aki óriási személyiségfejlődésen megy keresztül; matrózból íróvá, a munkásosztályból a szellemi elit tagjává válik. Kezdetben a szerelem, és a megbecsülés iránti vágy, majd a fejlődés, tudás, kultúra iránti csillapíthatatlan szomjúság adták a hajtóerőt a főhősnek a szellemi és lelki változáshoz.

„Minden könyvnek minden egyes lapja ablak volt, amelyen át a tudás birodalmába vetett egy pillantást. Amit olvasott, alig csillapította kissé az éhségét, már új éhséget is keltett benne.”

A könyv olvasása közben mindez olyan hatással voltam rám, hogy úgy éreztem, egy percet sem szabad vesztegetnem, mindent el kell olvasnom. Engem is hajtott a kíváncsiság, a számos papírra vetett élet és történet átélése iránti vágy. Ekkoriban rengeteget olvastam, éreztem, minél többet olvasok, annál több leszek magam is. Aki sokat olvas, észreveheti magán a változásokat: a könyvekben fellelhető sok-sok nézőpont és gondolat széles és sokszínű rálátást ad az élet számos területére, és végeláthatatlan mélységekbe és magasságokba vezet be.

„[…] megtanulta, hogy semminek a végső értelmét nem ismerheti meg az ember, s a szépség is oly titokzatos, mint maga az élet, sőt még annál is titokzatosabb. Megtanulta azt is, hogy a szépség fonalai mindenütt összefonódnak az élet fonalaival […]”

Művészként úgy érzem, ezek a gondolatok nagyon fontosak, mert számomra azt jelentik: az igazi szépség (esztétikum) csak az élettel összefonódva tapasztalható meg. A művész tehát éljen, tapasztaljon, érezzen. A művészet – esetemben hangszeres játék – technikai fortélyain kívül az életet is „el kell sajátítani”, a jót és rosszat egyaránt meg kell élni. Az olvasás erre kínál nekünk lehetőséget: saját életünk hullámvölgyeinek megélése mellett bárkivé válhatunk, és betekinthetünk bárhová úgy, hogy közben magunk is fejlődünk, épülünk.

Ez az, amit ez a könyv megtanított nekem, és ezért az élményért nagyon hálás vagyok.

Jack London Martin Eden című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Szilágyi Bay Péter jogász, mezőgazdasági szakújságíró, a Nimród Vadászújság munkatársa és az Agro Jager News agrárszakértője Fekete István Gyeplő nélkül című regényét ajánlja.

Szegeden születtem 1981-ben. Édesanyám a rendőrségen dolgozott, de magyar-orosz szakos tanárként végzett a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, én pedig az egyes gyakorlóban. Ma is jót mosolygok, amikor „véletlenül” elől hagyott egy ajándékba szánt könyvet. A nagyszüleim messze a református Tiszántúlon éltek és így, mi ketten együtt jártuk a várost. Rendszeresen beugrottunk Monostori Dezső bácsihoz, a Kárász utcai Antikváriumba. A rendőr fizetés sohasem volt „magas” és én el sem tudtam képzelni, hogy létezik más könyvesbolt is. Nekem a könyv egy mindig féltve őrzött, becses dolognak számított. Teljesen természetes volt, hogy egy könyvet többen forgatnak és arra mindenkinek vigyázni kell.

Gyerekként kifejezetten a kézikönyvek, a helyben használható könyvek és a lexikonok érdekeltek. Igazán felnőttfejjel értettem meg, miért is olyan nagy dolog a Somogyi Károly Városi és Megyei Könyvtár, ami nekünk, szegedieknek, ugye, csak, „a Somogyi”.

Tanárok sora tűnik fel előttem: Kozma Gyula legendás alakja, aki mindig öltönyben és nyakkendőben érkezett tanítani. Aztán Galántai Ferencné osztályfőnököm, magyar nyelv és irodalom tanárom, aki sokszor annyira feleslegesnek tartotta az osztályfőnöki órát, hogy inkább irodalmat vagy nyelvtant tanított. Kozma tanár úr olyan cseles fogásokat is bevetett, hogy meg-megmutatott egy könyvet, de hozzátette, hogy ehhez még kicsik vagyunk. Én a Téli berekkel jártam így.

Négy évtized és három egyetem után arra a kérdésére, hogy melyik a kedvenc könyvem, nagyon nehéz választ adni. Galántai tanárnőnek elsősorban a belbecs, de nekem akkor is, és most is nagyon fontos volt a borító. Talán ezért is választottunk olyan nehezen borítót a most megjelent könyvem, a Hubert, a vadászmanó címlapjára. Nagyon kedves óvodás könyvem volt a Cini-cini muzsika. Volt idő, hogy annyira szerettem volna olvasni, hogy miközben szavaltam a mondókákat, az ujjammal próbáltam mutatni, hol járunk – mókás lehetett. Abban is biztos vagyok, hogy sok jogász kollégám jó ideig maga előtt látta Pokol Béla Jogelmélet című könyvének egyszerű feliratát is. Aztán szépen lassan beköszöntött Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, aztán nagyszalontai nagyapám, kiterjesztett szülőföldem miatt, Arany János.  „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” Aztán jöttek a népi írók Szabó Pál, Sinka István és még sokan mások. Nagyon szerettem Mikszáthot, Móricz Zsigmondot, de mégis Fekete István vált ki mind közül. Talán kereshető ez abban is, hogy a göllei falusi gyerek, a gazdatiszt köszön vissza műveiből és oly sok párhuzamot lehet felfedezni ma is a mezőgazdaság, az agrárium és a nagyvilág változásai között. Meg persze ő az az ember, aki nemcsak vadászik, hanem hallja, látja maga körül, csendes szemlélőként az erdőt. Számomra Fekete Istvánon keresztül nyílt ki a vadászati irodalom, ismertem meg először Kittenberger Kálmánt, aki valaha, – a számomra annyira kedves Nimród Vadászújság – főszerkesztője is lehetett. A sok kedvenc könyv közül talán most a legtöbbet mégis Fekete István Gyeplő nélkül című könyve jut eszembe. Azt hiszem, a két ünnep között újra elolvasom! Kellemes karácsonyi ünnepeket, eredményekben gazdag, boldog új esztendőt kívánok!

Fekete István Gyeplő nélkül című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Száz Krisztina protokoll és rendezvényszervező referens Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül című regényét ajánlja.

Kisgyermekként sokat nyaraltam a nagymamámnál falun az unokatestvéremmel. A számítógépet és internetet megelőző világban egyik kedvenc játékunk a boltososdi volt. Minden, amit találtunk, az általunk berendezett bolt készletévé vált. Így a szekrényben lévő olcsó könyvtár sorozat darabjai is. Akkor még csak a portékát jelentette és nem az olvasnivalót. (Most is őrzök néhány példányt ezekből a zseb méretű, puhakötéses könyvekből).

Emlékszem, hogy kisiskolásként ebéd után a Nők Lapja című újságból kellett felolvasnom a mesét a nagyinak. Akkor ez még nem volt élmény. Középiskolában a magyar fakultáción az olvasás egy új dimenziója nyílt meg. Magyar és világirodalmi művek kerültek a látószögembe, melyeken keresztül már megéreztem az olvasás igazi élményét és értékét. A főiskolai éveim alatt rengeteg könyvet vásároltam a Kárász utcán, az antikváriumban. A házi könyvtáram nagyobb részét ezek teszik ki.

A pandémia idején a LÍRA elindított egy online sorozatot OTTHONOLVASOK címmel, amelyben Nyári Krisztián kortárs írókkal beszélget arról, hogy hogyan töltik a karanténos időket, ők mit olvasnak és min dolgoznak. Ez az online sorozat ráirányította a figyelmem jó néhány remek olvasmányra. Például Ulickaja, Nádasdy Ádám, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Vámos Miklós, Grecsó Krisztián és Darvasi László újabb műveire.

Rendkívül izgalmasnak tartom Jodi Picoult könyveit is, melyek fontos morális kérdéseket járnak körül, mint például a női jogok, vagy szervdonor kérdés és abortusz.

Amit újdonsült kedvenceimből kiemelnék, az Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül című regénye. Kicsit eltér a megszokott Vámos könyvektől. A történet 9 évet foglal magába, „a kilenc fejezet Beethoven egy-egy szimfóniájának szerkezetét, mondandóját, hangulatát, lendületét követi, amennyire a nyelv eszközei engedik. Voltaképp szimfonikus regény keletkezett, zenés próza. Végül örömpróza? Bárcsak.” VM

A két főszereplő, a hangmérnök és a filmíró (mindkettő Iván!) a Basszuskulcs nevű romkocsmában találkozik. Hamarosan megalapítják a válási tanácsadó cégüket. A filmíró Beethoven szimfóniáiról szeretne filmet készíteni, így miközben zajlik a cselekmény, mindig megjelenik a soron következő szimfónia egy-egy tétele. Nagyon izgalmas úgy olvasni, hogy közben hallgatjuk a zenét, és így az irodalom és a zene egymást kiegészítve az olvasás egy új, gazdagabb élményét nyújtja. Mindig vonzott a társművészetek összekapcsolása. Legutóbbi élményem a Szegedi Kortárs Balett Bartók koreográfiája, ahol a Concerto dallama és a tánc egészíti ki egymást.

Természetesen annak is remek olvasmány a könyv, aki nem muzsikus, de ha az olvasó ért is a zenéhez, akkor még több élményt ad, hiszen időnként utal a szerző a tempójelzésre, az alcímekre, a karmesterre és sokszor megjelenik Beethoven életrajzából egy apró esemény is.

A cím egyben a regény mottója. Vámos szerint Beethovent vezényléskor csak a nagy ívek érdekelték, „ha becsúsztak falsch hangok, ő sosem ismételtetett, hanem így szólt: Legközelebb majd sikerül.” Ki tudja? Minden esetre a könyvben egy másik jelentést kap. De ezt már nem árulnám el. Aki szereti Vámos stílusát, annak biztosan élményteli lesz ennek a regénynek az elolvasása.

Vámos Miklós Legközelebb majd sikerül című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Hász Róbert író, a Tiszatáj című irodalmi folyóirat főszerkesztője Dan Simmons Terror című regényét ajánlja.

A kötetet, amelyiket most az olvasók figyelmébe ajánlom, egy darabig magam is kerülgettem. A címe miatt. Terror. A szerzőt ismertem, Dan Simmons, gyakorló sci-fi író, méghozzá a jobbak közül. Sőt, a legjobbak közül. Néhány vaskos sci-fijét olvastam, szerettem. De ez a cím… Terror, eléggé riasztott. Hiszen már a csapból is ez folyik… Hogy milyen balga voltam, felületes, erre akkor jöttem rá, amikor vettem a fáradtságot, és elolvastam a fülszöveget. Hát persze, hogy Terror, de nem az a terror. Egy egészen másik Terror. Megismerve a fülszöveget, már nem haboztam, azonnal megvettem. És nem bántam meg. De mennyire, hogy nem.

Az a híres, nevezetes északnyugati átjáró, Észak-Amerika fölött, amit annyi évszázadon át hiába kerestek a hajósok, hogy lerövidítsék az utat Ázsia felé! Több tucat expedíció indult a feltételezett átjáró felkutatására a 16. századtól egészen 1906-ig, amikor is Amundsen végre meglelte azt a keskeny, egyébként állandóan változó folyosót a jégben, amin átevickélt az Atlanti óceánból a Csendes óceánba. Előtte csupa kudarcos vállalkozások, nem ritkán tragikusak. Hát egy ilyenről szól ez a regény, méghozzá a leghíresebbről, a legrejtélyesebbről. Sir John Franklin 1845-ben indult útnak az átjáró felkutatására két hajóval, a Terrorral és az Erebusszal. És úgy eltűntek, hogy nyomuk sem maradt. 1845. július 26-án a Melville-öbölben még összefutottak egy cethalászhajóval, amellyel üzenetet küldtek haza, ám onnantól köddé váltak. Mi történt a két hajóval? A másfélszáz lelket számláló legénységgel? Igaz, ennyi év után már születtek teóriák, magyarázatok a két hajó eltűnésére – de ne foglalkozzunk velük, maradjunk meg a regénynél. Mert a regény valami egészen hajmeresztő történetet mesél el. Nem, nem árulok el semmit belőle. Na, jó, valamennyit mégis: a két hajó befagy a tengeren, hosszú, hosszú hónapokra. Odakinn jég, hó, mínusz ötven fok. Odabenn, a két hajóban, melyek vagy fél mérföldnyire egymástól fagytak be a fekete vízben, az életéért küzdő legénység. Valami van odakinn a jeges fehérségben, ami rettegéssel tölti el a harcedzett férfiakat…

Többet nem lehet elárulni. A többinek érte kell menni. Simmons gyönyörű nyelven ír, prózája árad, és olyan részletes aprólékossággal tudósít a hajóséletről, a jégről, a hajóácsok és szakácsok, fegyvermesterek és hajóorvosok mindennapjairól, olyan plasztikus, realisztikus képet fest a jég fogságába esett emberekről, hogy beleborzongunk olvasás közben. A Terror nem pusztán egy expedíció története, hanem észak metafizikája is egyben. 720 oldal, éppen elég az ünnepekre. Vagy dehogyis. Nagyon is kevés. Észre sem vesszük, és már vége.

És igen, éppen ilyenkor kell Dan Simmons Terrorját olvasni: télen, zimankóban, egy bögre forró teával a kezünkben. De azért maradjunk odabent, a szoba melegének biztonságában. Ki tudja, mi leselkedik ránk odakinn, a sötét, végtelen éjszakák jeges hóviharaiban…

Dan Simmons Terror című regénye kölcsönözhető a Somogyi-könyvtárból.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Váradi Gábor tanár, képregényalkotó Neil Gaiman & Terry Pratchett Elveszett próféciák című kötetét ajánlja.

Hogy kedvenc könyv? Nem fair azt kérni, hogy csak egyet válasszak. De mégis muszáj volt, és hosszas – kb. három másodperc – töprengés után Neil Gaiman és Terry Pratchett közös műve, az Elveszett próféciák mellett döntöttem. (Az ezüstérmes egyébként Jókai Mórtól A jövő század regénye lett, és azért nem az kapta az aranyat, mert ezt többen el fogják olvasni. Ajánlás ide vagy oda.)

Tehát az olvasás nálam olyasmi, amit akárhogy is próbált az a sok év oktatás kinevelni belőlem a kötelező és egyéb büntető olvasmányokkal, csak nem sikerült, míg mondjuk, a számolástól vagy a sporttól igen hatékonyan vették el a kedvem egy életre. Sokat és szívesen olvasok, az is előfordul, hogy egyszerre több mindent, különböző helyiségekben elhelyezve, vagyis mást úton, mást elalvás előtt és megint mást a Magány Erődjében. Olyan is van, hogy mindhármat más nyelven, és még az is előfordul, hogy ebből csak egy a képregény. De egy-egy kötet újra és újra előkerül, és mindig egy kicsit más, vagy új arcát mutatja, vagy csak fölfedezek benne valamit, amire már nem is emlékeztem legutóbbról.

Az Elveszett próféciák is előkerül újra meg újra, és mindig más, és mindig van benne valami, ami legutóbb még mintha nem is lett volna ott. És mindig azzal kezdem, és azzal fejezem be, hogy ez a legjobb könyv a világon. Bár ezt inkább a Bibliára illik mondani, de ez egy kicsit olyan, mintha a Bibliát nem egy Isten diktálta volna, hanem legalább kettő, akik humorban és emberségben próbálják egymást túllicitálni.

A kötetet, bár hallomásból már ismertem, de szinte lehetetlen volt beszerezni, nagy nehezen sikerült egyetlen eladó példányra ráakadnom Szegeden, az eredeti ára többszöröséért, és komoly fejtörést okozott, hogy hogyan gazdálkodjam ki. Ez nem mostanában volt, még akkoriban lettek a könyvárak négyjegyűek. De valahogy csak sikerült, és már meg se lep, hogy rá pár napra, egy raktárkisöprésből mindjárt elém bukkant három példány is, egyenként 147 Ft-os áron. Nem tudták, mit adnak el ennyiért. Valamit, ami nem görbe tükröt tart a vallásos irodalom elé, hanem egy nagyon is egyeneset, ami megmutatja, hogy valójában mi is a görbe. És teszi ezt úgy, hogy közben egy szemernyi gúnyt sem érzünk a poénok mögött. 

Egy angyalról és egy démonról szól, akik tudják, hogy ellenségek, de érzik, hogy a legjobb barátok. Meg boszorkányokról és boszorkányvadászokról, akik nem olyanok, mint várnánk, hanem sokkal jobbak. Az Apokalipszis négy lovasáról, és persze a másik négyről, akik valamiért nem szerepeltek a Szentírásban. És az Antikrisztusról, aki egy fatális véletlen folytán egy angol kisvárosban cseperedik már-már bántóan normális gyerekké. Igazi sírva nevetős világvége. Imádom.

Neil Gaiman & Terry Pratchett Elveszett próféciák című kötete a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Németh Anikó, a Szegedi Tudományegyetem Füvészkertjének igazgatója Fekete István Téli berek című regényét ajánlja.

Falun nevelkedő kisgyermekként egyértelmű volt számomra, hogy az igazi éltető közegem a természetben van. A legnagyobb gyönyörűséget az állatok és növények megfigyelése jelentette, legszívesebben mindig a kertben tartózkodtam volna madarakat, bogarakat, virágokat nézegetve.

Másik szenvedélyem az olvasás volt, amiben a kötelezőolvasmányokon kívül teljesen szabad kezet kaptam szüleimtől, így nem is volt kérdéses, hogy a könyvár polcairól legelőször az állatos és élővilággal kapcsolatos könyveket emeltem le. Ezek írói közül talán Fekete István tette rám a legnagyobb hatást. Elmondhatom, hogy szinte minden napom az ő sorainak olvasásával kezdődik, ha csak néhány mondatra van időm a reggeli kapkodásban, szavai akkor is bearanyozzák napomat.  Olyan, jó értelemben vett egyszerűséggel, megkapó részletességgel és megindító mélységgel tárja fel nekünk az emberi társadalom és a természet szépségeit, azok mindennapos örömeit és tragédiáit, amelyek gyakran csalnak könnyet a szemembe és úgy gondolom, hogy Fekete Istvánnak méltó helye van a természet leírásában jeleskedő írók közt a világirodalom színpadán.

Egyik legkedvesebb olvasmányom tőle a Téli berek, amelyet minden túlzás nélkül „rongyosra” olvastam. Bár az előzmény, a Tüskevár is méltán népszerű regény és ifjúsági olvasmány, a legendás megfilmesítést nem is említve, szívemhez mégis a Téli berek áll a legközelebb. A nyár könnyed forróságával, felelőtlen és felhőtlen szépségével erős kontrasztban áll a téli, fagyos világ könyörtelensége, a természet sokszor irgalmat nem ismerő következetessége. Hányszor képzeltem magam a berekbe, a ropogó havon lépdelve, a vidrák halmaradékát kémlelve és a farkast várva a lesen, aki végül egy kutya formájában jelent meg a szürkületben!  Aggódtam a jégen korcsolyázó fiatalokért és szívdobogva adtam át magam a szerelmi szálnak még felnőttként is. A könyv legfontosabb üzenete számomra az, hogy az egyszerű szavakkal, mégis plasztikusan lefestett történések figyelmeztethetnek minket, embereket a bennünket körülölelő természet, élővilág szabályainak a betartására, hogy feléjük határtalan alázattal, végtelen szeretettel és feltétel nélküli tisztelettel közelítsünk.

Aktualitása pedig az, hogy próbáljunk meg tenni valamit a gyerekeink érdekében, hogy a visszafordíthatatlannak tűnő károkat, amiket eddig okoztunk a bennünket tápláló és óvó Természetnek, orvosolni tudjuk. Őrizzük meg a történet helyszínét adó Kis-Balaton sás és nádtengerét, a zalai tájat! Tutajos, Bütyök, Matula bácsi és a berek összes lakója hálásak lennének érte…

Fekete István Téli berek című regénye a Somogyi-könyvtárból kölcsönözhető.

Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv

A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Hekáné dr. Szondi Ildikó, Szeged Belváros önkormányzati képviselője, a Közélet Kávéházi Esték Alapítvány alapítója Heka László Így volt (vagy mégsem) című kötetét ajánlja.

Az első olvasási élményem, az a Nagy indiánkönyv volt. Alsó tagozatos voltam, amikor pedagógus szüleim adták a kezembe. Nagyszüleinkkel együtt laktunk. A nagymamám szobájában volt egy gyönyörű zöld cserépkályha, a mellé bújva olvastam elvarázsolódva, éjszakába nyúlóan, minden szabadidőmben.

Korszakaim voltak…, mindig volt egy kiválasztott szerzőm. Hosszan tartott a Verne-korszakom, minden fellelhető könyvet elolvastam tőle. Aztán a Pöttyös könyvek sorozata, majd a Csíkos könyvek következtek. Középiskolás koromban Zola regényeit faltam.

Előfelvételisnek vettek föl a jogi egyetemre, azzal az előírással, hogy valahova el kell helyezkednem. Könyvtárba kerültem, amit annyira megkedveltem, hogy majdnem pályát is váltottam. „Lubickoltam” ez alatt az egy év alatt, nagyon nekem való munkának éreztem. Ez lett a Márai-korszakom, mert a legtöbb olvasó abban az időben az ő könyveit kereste, én pedig kíváncsi voltam rá, miért ennyire népszerűek. Megértettem…

Az a könyv, amely napjainkra kiemelten fontos számomra, az férjem, Heka László Így volt című regénye. Laci főleg összehasonlító jogi cikkeket és tanulmányokat ír, de ez a könyve a kivétel. Ez egy dokumentumregény, amely a délszláv háború hiteles lenyomata, hogy ő hogyan élte meg a háború előtti és alatti időket, hogyan alakult az ő, és barátai élete a háború következtében. Így emlékezik: „Ezt a háborús helyzetet úgy kell elképzelni, hogy napközben dolgoztunk 3-4 óráig a munkahelyükön, este pedig a kollégáim fegyvert ragadtak, felmentek a hegyre és bombáztak bennünket. Ők a „harc” miatt nem aludtak, mi meg a félelemtől. Másnap reggel folytatódott a munka, egymás mellett dolgoztunk, mintha mi sem történt volna.”

Számomra az Így volt című regény minden sora óriási mélység és érték a közelmúltban történtekről, de valószínűleg nem csak nekem, mert több kiadást is megért itthon és Horvátországban egyaránt.

Laci viccesen szokta mondani, hogy ez a könyv az ő „Sorstalansága”… Úgy érezi, hogy kötelessége volt megírni, ahhoz pedig ragaszkodott, hogy bizonyos távlatból írja le az eseményeket, amikor már nem olyan frissek az élmények.

Jó ideje már csak azokat a könyveket olvasom, amelyeket a személyes érintettség miatt nem lehet kihagyni, de gyűlik azoknak a könyveknek a hada is, amelyeket akkor következnek, amikor kicsit több időm lesz…

Példa előttem az édesanyám, aki élete utolsó percéig „falta” a könyveket. Listát küldött nekem Szegedre, hogy milyen könyvekkel kellene otthon megjelennem nála. Ezeket a könyveket most az én drága nővérem, Enikő olvassa, aztán gondolom, majd én következem…

Heka László Így volt című regénye megtalálható a Somogyi-könyvtár gyűjteményében.