Szegeden divat az olvasás! Egy személy – egy könyv
A Somogyi-könyvtár könyvajánló sorozatában Gellérfi Bence asszisztens, szervező, podcast-szereplő, egyelőre kétszeres verseskötet-szerző Sue Townsend A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója című könyvét ajánlja.
Mindenkit elindítottak valakik az olvasás útján. Lehetne mesélni többekről is, de essék szó ez alkalommal egy ritkábban emlegetett, de annál viccesebb angol figuráról, az élet abszurditásait velünk nyögő, kényszeresen híres íróvá válni próbáló, de igazán csak naplóiban élő Adrian Mole-ról.
Időnkénti könyves beszélgetéseim során hajlamos lettem elsütni azt a valamikor egy szalagcímben olvasott állítást, miszerint elvileg minden harmadik diák ír vagy verset vagy naplót. Valahogy így jöhetett, hogy én is hamar belesodródtam ebbe a statisztikába, és kamaszkorom óta engem is tévutakra hívott a költészet és a naplójegyzés világa. Utóbbi, így-úgy átváltozva, de megnyilvánult hol gimnáziumi aranyköpés-gyűjteményben, hol elvetett blogötletekben, hol kisbaba melletti apanaplózásban. És bár minden naplószerűség más ruhát öltött, mindannyiszor eszembe jutottak azok a minták, amelyek alapszikrákként szolgáltak. Folyton felötlöttek ennek a bizonyos angliai, küzdő-értelmiségi, fiktív fiatalnak a fejében magas szellemi szférákba vágyó, de a való életben mégis újra meg újra pórul járó Adrian Mole-nak és naplóinak igen korai emléke is.
Talán kevésbé a kortársaim közt, de nálam kicsit idősebbek közt bőven vannak, akik akár a tévét kapcsolgatva megismerhették Adrian Mole-t az első két kötetből készült sorozat alapján, a nyolcvanas években. Visszanézve tisztességes feldolgozás, de részleteiben és rétegeiben itt is az írott az igazi. Például csak a többedik olvasáskor sikerült kellően ráéreznem, talán mert vele együtt magam is egyre felnövőbb szemlélő lettem, hogy néha ő mint naplóíró, maga sem vesz észre bizonyos ordító jeleket, nem von le egyértelmű következtetéseket. Akár a szülei összeomló házasságát, akár saját szerelmi életének tragikomikusságát illetően, mi mint olvasók, annál könnyebben, és már nem csak a nyilvánvalóbb poénokon vidulhatunk, hanem a saját maga számára nem világos balekságokon is. Még úgy is, hogy vele vagyunk, neki szurkolunk, őt kísérjük évtizedeken át.
Persze ki tudja: lehet, azért olyan vicces ez is, mert körülöttünk is annyi minden elromlik, és saját tévedéseinket néha utólag vesszük észre.
Ha olvasóként nem is könnyen azonosulunk Mole-lal, hisz olyan csapások érik, hogy a nem szeretnénk a cipőjében járni, és néha saját ökörségeiről sem hajlandó tudomást venni, annyi biztos, hogy több más korai olvasmány mellett, valahogy a maga fura módján ő is el tudott kalauzolni a későbbi könyveim dzsungelébe. Akárcsak annyi másik fiatalt a mondhatni természetfeletti ikertestvére, a szintén brit és szintén szemüveges Harry Potter. Kicsit naplószerűbben, kicsit humorba-temetkezőbben, kicsit thatcheri munkásosztályosabban… És mint idővel kiderül: Adrian nem csak megnevettet, de tükröt is tart – némi keserédességgel szembenézni korábbi hibáinkkal, elhallgatni valóinkkal. Amiket magunk is talán csak kinevetnénk, ha a naplóinkban visszalapoznánk.
